Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

„Semmit se találnál. Még a lábod nyomát se. Azóta új erdők sarjadtait arrafelé. Amit magunkban hordunk, az jó és szép, de lehet, hogy ami kint van, az más, mivel hogyne lenne más, hiszen semmi sem áll meg.”

Boérné leszedte az asztalt, kihúzta a kis sublótfiókot, lenvászon asztalterítőt vett elő, nagy szelet csapva belekanyarintott véle a levegőbe, leterítette az asztalt, elénk állogatta a poharakat, hozta a kislábasokat és a tányérokat, fekete villájával húst rakott elénk, aztán kiment a ház mögött csurdogáló forráshoz, az üvegkancsóba forrásvizet hozott. Pára rakódott a poharak szájára. A padlós kiskamrában aludtam; a fenyőfa-bú tor gyantaszagát éreztem; behallatszott a patak zuborgása; a kis ablakban meggyulladt egy csillag; valahol a sötét, felhőket szétszaggató hegycsúcsokon messzire hullámzó tülökhang szakadt fel. Hajnalban elbúcsúztam Boér Jánostól. Sokáig szorongatta kezemet, lenézett a földre; azt hittem bakancsa orrát nézi, holott nedves volt a szeme, mint akkor, a tenyerembe ejtett két gyémántszemé; azok is harmatosak voltak azon a hajnalon. Ezer és egy dolgot még nem mondtunk el egymásnak; csak álltunk, valamit vártunk; nem tudtunk egymásnak mit felelni, mivel az idő csak az időnek felel. Azután hazajöttem.

Sz. Habetler Márta: Leányfej.

48