Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Keszthelyi Zoltán: Az utolsó óra (vers) - Sinka István: Köd lepi a megáradt folyót (vers)

Keszthelyi Zoltán: AZ UTOLSÓ ÓRA

Szívemet görcs kínozta, úgy éreztem, eljött utolsó órám, s az egész földet megfojtja a görcs, az egész világ meghal hangtalanul, talán egy sóhaj sem hagyja el a földet, s a görcs is elpusztul a földdel, az emberrel.

Szívemet görcs bogozta össze,

figyeltem, mikor némulok meg,

mikor nem tudom felkattintani a villanyt.

Jajgatni akartam

és a hátrahagyandókra gondoltam;

pillanatra sem jutott eszembe,

hogy őket is görcs kínozza,

mint az én szívemet,

ők is nyugtalanul lesik a percmutatót.

és akkor feldübörgött bennem az emlék,

barátaim hajszolt sora a gázkamrákba:

nem nézhették a percmutatót,

nem volt éjszaka, nem volt görcs,

csak Félelem!

Sinha István: KÖD LEPI A MEGÁRADT FOLYÓT

Ősz van. Köd lepi a megáradt folyót; hull bele a topoly levele; gallya zeng-zúg, mint szélben a drót; ha száll a hó majd: a hó kerengi be.

Ena, gyere, menjünk ide a kertbe ki. Hajadat tűvel tűzd kontyba ma.

S ruhád nagy fodrait, ha lengeti a szél, hadd lengjen, lengjenek, nem baj a’.

Ma már nem látjuk meg a kék dombokat, kékjüket a világ nyelte el.

De jövőre a topoly új lombot ad, s a kék dombokon is madár énekel.

Ősz van. Köd lepi a megáradt folyót; hull bele a topoly levele.

Holnap kikötik az utolsó hajót, s a csendet a szél, s a hó kerengi be.

49