Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

dalszámra vannak. Eső után ragyog a hegyoldal, a pásztorgyerekek megtömik vele zsebüket, és a turistáknak kínálgatják: „Diamant! Vegyen diamantot!”, azaz hegyikristályt.

Másnap odamentem az egyik kis pásztorgyerekhez, mondom neki: „Kell diamant? Eladod a turistáknak.” Zsebembe nyúltam, kivettem a köveket, odaadtam a gyereknek, nesze! — Elhúzta a száját: „Minek az nekem’, hiszen annyi van a domboldalakon, amennyit akarok.” „Csak vedd, ezzel is több lesz.” A gyerek eltáncolt a kövecskékkel, zsebébe dugta, azzal készen is volt.

Kitisztult az idő, lelkemről is lefoszlottak a fekete plezúrok (akkor még úgy mondtam: plezúrok). Amint a határt jártuk, belénkköltözött a csend; zúgott a szél, esiviteltek a madarak, suhantak és vijjogtak a sasok, a tülkök hangja a sziklák között vergődött, viharok bömböltek, de bennünk nyugalom volt. Öröm volt élni. Addig a napig, amikor Prazsák azt mondta: „Menj a gázlóhoz, két fa egymásra dőlt, ott van a levél számodra. Az a lány írta, akit nyalábodban kimentettél a házból. Csak menj a gázlóhoz, ahová az a bogáncsos-szőrű vaddisznó vízre vezeti csíkoshátú kismalacait. Ott van a két fenyőfa A lány apja vágta ki. A levelet megtalálod.”

„Kedves katona! Te kimentettél engem a halálból, én be akarlak téged vinni az életbe. Találkozz velem, mivel szívemben megfakadt a szerelem, és ha a szerelem megpezsdül, azt nem lehet elnyomni. Üdvözöl téged, katona — OLena.” — A senki földjén találkoztunk; leültünk az avarra, egy porszem sem volt a levegőiben, a fiatal fenyők meg gyantás illattal árasztottak el. Olena fűszálat rágolt, egyik lábát kinyújtotta, a másikat felhúzta, fehér vászonkendőben kalácsot és füstölthúst hozott, a kis kosárból pedig borókapálinkát vett elő. „Először én iszom”, mondta, „hogy a szád érintse a számat”. Testének cseresznyefa-illata volt. Másnap lementem a faluba, Olena a kiskertben kapált, a krumplival motozott, amely tönkrement a tűzesetkor. „Jaj, meg ne lássanak, hiszen szolgálatban vagy; és nem is vagy idevalósi, te katona! Még bajba hoz a szerelem.”

Prazsák is mondta: „Ne menj a faluba! Itt fent, a senki földjén — itt szerelmeskedhetsz, de a faluba ne menj, mert ezzel engem is bajba sodorsz, mivel nekem meg kellene akadályoznom, hogy lemenj a faluba, igaz? Furcsa, nagyon furcsa, de így van.” Négyszer-ötször — nem, volt az tízszer is — lementem Olenához a faluba. A laktanyában semmit sem szóltam. Az egyik hajnalon látom, hogy megint az ablakban van a csempész hatalmas szakállas feje. „Mit akarsz? Aludni sem hagysz! Eredj a pokolba!” „Ott is voltam.” „Mit akarsz?” „Kérdezni.” „Kérdezz!” „Megvan a diamant? Ugye, megvan?” „Nincs meg. Odaadtam egy pásztorgyereknek. Hegy’kristály, mind hegyikristály. Kocsiszámra lehet szedni, mondjuk a Csorna Rikánál, a Fekete Folyónál.” „Aááá, jó katona, én — igazi gyémántot adtam neked, aminek most már örökre vége. Soha meg nem találod azokat a gyémántokat. Elszórtad a szerencsédet.” „Szerencse? Van a katonának szerencséje? Csak akkor van, ha szerelmes. Nekem most szerencsém van.” A csempész valamit mormogott, azzal elhúzta fejét az ablaktól, eltűnt a hajnalban, ügy láttam, hogy két szeme helyén két gyémántszem maradt.

Olena feljött a senki földjére, és amikor senki nem járt arra — leültem vele, sokáig beszélgettünk, sokszor megöleltem őt, a gyémántról nevetve beszéltem neki. „Minek lett volna nekem gyémánt? Ki vette volna meg, ha az igazi gyémánt lett volna? Elég, hogy te vagy, Olena, te arany vagy, meg gyémánt, egybe.” „Nem, nem kelhetünk egybe”, mondta Olena, „te nem vagy idevalósi, külföldi vagy, lengyel. Nem tudom, mit csinálunk?” „Majd tudom én”,

43