Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

mondtam. „Elveszlek, szeretlek, veled élek” — mind ,,e” betű, gondoltam magamban. — A hadnagy távcsövével látott minket. Olena megcsókolt, s elsietett. A hadnagy messze ment, aztán, mintha semmi sem történt volna, szembe jött velem. Tisztelegtem, jelentettem: „Semmi különös”. „És senki nem járt erre”, mondta a hadnagy. „Igenis, és senki nem járt erre”, mondtam tovább a jelentést. „Lieszkowszky”, mondta a hadnagy, „becsület már volt a határon, most szerelem is van.” „Igenis, most szerelem is van.” „De a szerelem ne itt a határon, ne a senki földjén, ne lengyel földön játszódjék, ne itt virágozzék.” „Hanem hát hol, hadnagy úr?” „Az már nem az én dolgom”, húzta fel a vállát. „Igenis, az már az én dolgom kell, hogy legyen.” „Ha még egyszer itt lesz a szerelem, akkor fogságba mész, nem a paradicsomba, Lieszkowszky. Amúgy azonban nagyon szép lányt találtál... elfogadnám feleségnek. Még én is elfogadnám.”

Levél jött, üzenetet hoztak, Olena jött el — találkozni kellett vele; testem tűzben égett, s amikor Olenát öleltem, kezemet, számat sütötte forró húsa. Nem tudtam róla, hogy az öreg ezredes jött ellenőrizni a határt; megnézte, kimérette, milyen széles a senki földje; csak nem mondta, de mi katonák beszéltük, hogy Prága és Varsó külügyi vagy hadügyi magasrangú urai megint duzzognak valami miatt, torzsalkodnak, talán a vén ezredesek nem hagyják kardbojtjuk becsületét, talán nem hangosan, de fojtottan, papiroson megint összekeveredtek. Mi nem bogozhatjuk ki összekuszált dolgaikat — nekünk az ezredes morgása, szuszogása, látcsövezése, dörgedelmes raportjai után szélesebbre kellett mérnünk a senki földjét. „És értsék meg, katonák: a »senki földje«, az a senki földje, de azért ott korántsem lehet lófrálni. Nem. Ott egy lelket sem akarok látni... A vezérkar — egyesegyedül a vezérkar telepíthet, küldhet, rakathat oda embereket vagy családokat, más senki. Ezek a családok aztán — sehová sem tartoznak majd, kérem. Állampolgárság, illetőség nélkül élhetnek ott a senki földjén, de teremtett lelket meg ne lássak. Értik ugye? Tudomásomra jutott, hogy »egyesek« egész csempészbandát engedtek futni. Hihetetlen ez, tiszt, altiszt urak és katonák! Hallom, hogy itthagyva szolgálatot, »egyesek« átléptek egy másik ország területére. Csodálom, hogy a másik ország »határbiztosító szervei« ezt megengedték. Amikor pedig azt hallottam, hogy maga a csempész is átment egy másik ország területére, és éppen innen, a mi senki földünkről, akkor, ha akarom, ha nem, minden erőmmel betartatom a katonai előírásokat... Pilsudsky marsall úr nem kukoricázik, és nem ajánlom, hogy valaki is kukori- cázzon vele. Most pedig lépjen elő — az »egyesek!«” Előléptem. Azt hittem, féltül. Elevenen megnyúz. Végignézett, szemei dühösen végigkopogtattak, mintha géppuska-golyók verdesték volna arcomat. Végignézett. Legtovább bakancsomat nézte; mintha annak mondta volna: „Na. Megmondtam. Még egy szabálytalanság — és maga nem itt járkál, hanem máshol — ül”.

Az ezredesi ellenőrzés mindent összekuszált.

Olena azonban írt, várt, üzent, hívott, hogy menjek, joga van hozzám, nekem is jogom van hozzá; megmentettem az életét. Olenáék az út mellett laktak. Alkonytájt ereszkedtem le házukhoz; egyszer éppen szembe jött velem a katonai őrjárat. Nem kellett sokat magyarázkodni; inkább Prazsákot vették elő: hogyan engedhette meg, hogy engem ide enged? „Senki földje, senki földje! Maga a lengyel határt őrzi, Prazsák a mienket. Gondolom, érti. Tehát Prazsák is hibás. Majd elővesszük őt”. „Semmiről sem tud. Ne vegyék elő. Két esztendeje jóbarátok vagyunk, mindent magamra veszek, de őt hagyják békében.” Elmondtam Olenát. A feketebajuszos altiszt végighallgatott, aztán előreküldte katonáit, s ezt mondta: „Ha fegyverrel jönnél át — itt maradhatnál. De így szökevény

44