Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

rettenetét. „Emberek, hordjanak vizet!” „Honnan?” „A folyóból”. „Mivel?” „Vödrökkel, csobolyóval, kannákkal, sajtárokkal. Gyorsan!” „Nincs nekünk vödrünk, se kannánk.” „Hát akkor — a kalapjukkal! Álljanak egymás mellé, merjék tele kalapjukat vízzel, és hozzák, hozzák, de gyorsan, nehogy leégjen a ház!” Elszaladtak, belegázoltak a folyóba, egy megmerítette zsíroskarimájú kalapját, odaadta a másiknak, az a harmadiknak — akkorra ki is csurgott a rossz kalapból a víz. A csempész a gerendákat rángatta a házról; ekkor megállt, és azt mondta: „Kézzel, ásóval, kapával — hányják az égő gerendákra a földet! Innen, innen, a ház végéből. Krumpliföld. Nem baj, most föld kell!” — Hánytuk a földet, eloltottuk a tüzet. Most láttam meg, hogy a lány remegő testtel hozzám bújt; valakihez mindenki, mindig odamenekül. Bajban és szerelemben. A kövér ki-be futkosott a házba, nyalábbal cipelte ki a holmit. A se-színű ember rossz bakancsával a gerendák zsarátnokát gyúrta széjjel. Láttam: Prazsák is most szaladt le a határról, a kerítéshez állította puskáját, és oltott.

A család visszamehetett a házba, csak a tetejét szaggattuk le, a falak megmaradtak, lehetett aludni. Az öreg favágó kezet fogott velem, kétszer is erősen végignézett; látta, hogy lengyel katona vagyok; lánya sokáig és félősen rázo- gatta kezemet. Magam előtt hajtva a csempészeket, felbotorkáltunk a hegytetőre, hogy annak túlsó oldalán leereszkedünk, Lawocsnéba, de mire felértünk: lihegtünk a fáradtságtól. Azt mondtam a csempésznek; „Magában volt emberség, maga is segített menteni — most hát eredjenek! Nem láttam magukat, és kész!” Elnevette magát a csempész. „A tűznél magát is, engemet is, ezeket is sokan látták. No ugye? De ha elenged, akkor magában is van emberség, amit nem fogok elfelejteni!” K;merülten ledőltem a sziklára, intettem, hogy menjenek. Csak annyit láttam, amennyit a füstöscilinderű viharlámpa engedett.

„Csak menjenek”, gondoltam, többet nem tudtam gondolni, hiszen a fekete pokolban voltam. Csempészek? De hiszen velünk együtt oltották a tüzet! És hol lépték át a határt? Talán a senki földjén jöttek véges végig; és melyik határt lépték át? És kik ezek? Hol az igazolványuk? És mégis siettek megmenteni a kunyhót. — A hadnagy végighallgatott. Az asztal előtt állt, jobb lábát a bal elé vetette, cigarettahamuját néha lepöckölte; lenéztem a kezére, amint elpöc- centi a hamut — és elmondtam, mi, hogyan történt. A csempészeket csak úgy említettem; hátha tudja, ki volt a csempész, hiszen sípolt, engem keresett, aki nem voltam a helyemen; éppen akkor viaskodtam a csempésszel, aztán a tűzzel. „Láttam, hogyan viaskodtál a tűzzel, Lieszkowszky. Becsületet mutattál a határon.” Kezet fogott velem, készen volt. Minden rendben van, ez dolgozott ben- neül.

Hajnalban valami megperoentette az ablakdeszkát. Odanézek, látom: hatalmas szakállas arc áll az ablakban — a csempész. A szél sziszegett szakálla szálai között: szeme gyémántként ragyogott. „Ki az? Mit akar tőlem? Szolgálatban voltam, maga meg felzavar! Hogyan jött be a kapun, hiszen őr áll az ajtóban?” „Maga ... maga. Hiszen tudja. Én most magának egy kis ajándékot adok. Egy kis ajándékot. Jöjjön ide, tartsa a kezét — no, csak tartsa ide!” — Ásítottam, bal kezemmel a fejemet is vakartam, még csípett a korom, jobbomat azonban odaadtam. Mi a fenét akar ez vadember? „Tegye el, jó lesz magának, csak tegye el. Gyémánt. Ott van a tenyerén, nézze meg. Gyémánt. Becsületért gyémánt jár.” Elhúzta fejét az ablaktól, elköszönt, elment. Nézem a markomat — valamilyen kristálykák viliódznak benne, amilyenek erre a hegyoldalakon koesiol42