Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

Odaléptem, igazolványt, papírt kértem — egyiküknél se volt igazolvány. „JTusztpapírom van, katonabácsi”, mondta a kövér. „Minek a »pappír«”, mondta mosolyogva a csempész. „Jövünk-megyünk, hiszen tudja”. ,,M: fenét cipelnek? Hová viszik? Honnan hozzák? Hová valósiak? Milyen állampolgárok maguk?” „Sót, petróleumot, tűt, cérnát viszünk. Onnan, ahol meg lehetett venni. Oda,, ahol a szegény embereknek olcsón el tudjuk adni. Hová valósiak vagyunk? A nagyodlágba. Milyen állampolgárok vagyunk? Mindenkivel jóban vagyunk. Mit határ! Tán a madarak nem repülnek át? Talán a madaraktól is igazolványt kér?”, mondta a csempész.

Mit csináljak velük? Már este szedődtek a tintaszínű felhők, messze már a sziklákba szúrtak a villámok. Már súgatja a vihar az erdőt, már minden mozog. Hová vigyem ezt a bandát? De a csempész nem is olyan vad. Nem is olyan bitang, gyilkos. Inkább táncos abban a sombreróhan, abban a lábikrára feszült nadrágban. A hadnagy, a hadnagy járt az eszemben: áll az irodában, nekitámaszkodik az asztalnak, ott állok előtte vigyázzban, bólogat. „Hm. Igen. Hm. Aztán? Aztán mit csinált? Az esze után ment, vagy a rendeletet tartotta szem előtt? Igen? No, no; folytassa. Hallgatom!” — Rájött a vihar.

Azt hittem, összedőlt a világ, minden rámszakadt. Nagyon messziről éles sípolást hallottam. „Az, a hadnagy keres; nem vagyok a vonalon, itt vagyok valahol az erdőrengetegben, fölöttem az éjszaka, minden ropog, villámok szikráznak a sziklákon, előttem ácsorog, ül, a viharba bámul ez az ismeretlen három ember, én meg — Lieszkowszky határőr — itt állok előttük, és nem tudom — hogyan tovább? Nem a vihar sípolt, csakis a hadnagy lehet. Keres. „Szedjék magukat, jöjjenek utánam, a hadnagy keres, odaviszem magukat!” „És a hadnagy hova visz minket?”, kérdezte a csempész. „Nem tudom”. „No gyerünk!”,, szólt a csempész.

Nem, a sötétség fala nem engedett tovább. Az öszvér fejét ágakba verte, a szamár elkezdett ordítani, a vihar pedig megrázta lábunk alatt a hegyet, fölöttünk az erdőt, amely a csillagtalan éjszakában — összedőlt. A fák lerogytak. Hamu kavargóit a levegőben; a fekete éjszaka még feketébb lett. Az ijedtségtől mindenem reszketett; szájam remegett, homlokomon hideg verejték sajtolódott ki. A csempész meggyújtotta a kis viharlámpát, amely a szamár oldalán lógott; csengett a pléh-lámpa, a szamár iázott, mi pedig a hamuban fuldokoltunk. A vihar pedig fölöttünk vijjogott, mint valami óriási dögmadár. A csempész leakasztotta a viharlámpát, arcomba tartotta. „Ne féljen! Igen — »összedőlt« az erdő; itt százesztendők óta nem irtottak, lábon korhadtak el ezek a fatörzsek. A vihar összedöntötte őket. Ne féljen!”. A pokolban kavarogtunk.

Nem a hajnalhasadást, hanem a hegyoldalhoz ragadt faházak egyikének lángját láttuk; talán villám vágott a kunyhóba, amely bufogva égett. „Gyerünk, kiskatona, gyerünk! Menteni, kiskatona, menteni kell az embereket!”, mondta a csempész, elkapta karomat, húzott, hogy menjek utána. A kövér már felkapott a szamárra, a csempész az öszvérre, az idegen mellettük keringett. Semmivel sem törődtek — mentek, hogy kimentsék az égő házból az embereket. Magam is mellettük szaladtam. Már nem hallottam a hadnagy sípját. — Az izzadságra rárakódott a korom, hajadonfőtt, a csempészek foszlott gúnyában rohantak a faházhoz, amelyből kihoztuk az embert, az asszonyt, lányát és egy kisgyereket. Nekem jutott a lány, akit a szénával megrakott ágyból emeltem ki. Felsikoltott, mikor meglátta kormos arcomat, de semmire se volt idő, mentettünk, azután oltani akartunk — de mivel?, mivel oltottunk volna? A patak jó kétszáz méternyire volt. Néhány favágó, erdei ember ott állt az éjszakában; rettegve nézték a

41