Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

földre fektette, jómagam a fűben hevertem, fűszálat rágtam, és a lányokról beszélgettem.

Másnap Prazsák a kőnél topogott, várt rám. Kezét dörzsölte. „Még ne gyújts rá! Itt ez a kis gugyi, kóstold meg!” „Mi ez?” „Borókapálinka. A, nem titkos. Azt mondja múltkor egy öreg ruszin: „Bajtárs komám, fogadd el ezt a kis borókapálinkát, mivel csak fogadd el. Átmentem a határon, rokonaimhoz, La- wocsne mellé”. „Láttam magát, apám?” „Nem láttál, mert ha láttál volna, nem engedhettél volna átmennem, neked ez a parancsod, de én átmentem a rokonokhoz, mivel halotthoz mentem.” „Ugyan nem láttam magát, apám”, mondtam. „Mondtam, hogy nem láttál, de én mondom neked: átmentem; és itt van érte ez a kis borókapálinka.” „.. .érte? Ügy nem kell. »Érte« nincs. Nem fogadhatom el.” „Akkor — fogd. Barátságból adom. Megkínállak vele, ennyi lesz az egész.” Elfogadtam a borókapálinkát, amelyből az őrsön egy kortyot se ihattam; másokat sem kínálhattam meg. Azért, mivel ha kinyitottam a dugót, az egész szoba, az udvar, a tájék, talán a fél ország is tele lett volna finom illatával. Jött volna a kap:tány, bele se kellett volna szagolnia a levegőbe, már mondta volna: »Hőddé, katonák azt a borovicskát. Hogyhogy — nincs? Érzem, kintről éreztem«”

Megkóstoltam a borókapálinkát. Utána szalonnát sütöttünk. Utána rágyújtottunk Majd beszélgettünk, hátat vetve a szélnek. „Azt mondják — csempészek járnak erre”, mondja Prazsák. „Nofene, Csak tán nem?” „De. Mondják. A szegény ruszinoknak hordják a csempészek az olcsó árut. Itt a gránicon, mivel régesrégen kiszagolták, hogy van »senki földje.« Ugye, mondtam, hová vezet, ha ott messze acsarognak, torzsalkodnak az urak. Itt — mi se találkozhatunk, a csempészek meg sétafikáinak. Mondtam én. Parancs... parancs... Itt van a zsebemben, hát most már jól van minden a vonalon, meg a senki földjén, Lieszkowszky?” „Rosszul van.” „Körülbelül”, mondta a katona.

A mély éjszakában sem volt sötétség és csend. Ülök, figyelek, hallgatkolód- zom: valami csilingel. Forgolódom: honnan jön a hang? Onnan! — Lassan lépek, hogy még magam sem hallottam. A kis tisztáson megállt a »csapat«: szakállas, hórihorgas vezető. Fekete bocskora kék szíjjal volt szegve, lábikrája azt a régi baka-lábat mutatta, amelyen olyan kidolgozott izmok voltak, hogy szét kellett őket bontani, amikor a patakban fürdött; kötél-izmok mozogtak a lábán. Vászon:'ngének sápadt volt a színe, mint a márciusi Holdé; fekete melleskét hordott, elől rojt lebegett, szakállas arcát pedig kocsikeréknagy kalap árnyékolta be. Köpcös emberke tett-vett mellette: a tömzsökös búzászsák arca fényes volt az izzadságtól. A harmadik ember maga alá húzott térdére tette állát; látszott rajta, hogy nem engedik el maguktól, nehogy elárulja őket; biztos volt, ez a harmadik, se-színű ember névtelen, hazátlan, vándor, koldus, kéregető, feleség elől, a földtelenség sötétsége elől menekülő valaki lehetett. A vezető lenyergelte az öszvért, amely nagyot ásított, a kövér a szamárról szedte le a megtömött zsákokat, a se-színű, névtelen, hazátlan ember már fel is lobbantotta a tüzet. Harsogva ropogtak az ágak, egykettőre nagy rakás izgó lett. A csempész kis vászonzacskókat bontogatott, tenyerébe öntötte a ragyogó kövecskéket, majd a zacskó szájára tekerte a madzagot.

Most előléptem. Géppisztolyommal hadonászva csendesen odaszóltam nekik: „Fel a kezekkel! Ne kapkodjon”, szóltam a csempészre, „máskülönben odasózok magának. Hajítsa el a pisztolyát, de ha a jobbjával hajítja, magába eresztek! Bal kézzel! Bal kézzel hajítsa le a földre!”

40