Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)
Láttam tolla remegését, kicsinyke szíve zuhálását. Párja táncolt, menekült, visszafordult, száját adta oda, majd elvette, lelapult, szárnyait széttárta; a napsugár viliódzott testükön, miközben az autóbuszok bömböltek, messziről fekete füst omolt az égen, a villanyvezetékek drótjai összeakaszkodtak, megcsendültek. „Hát igen”, mondta szomorúan a nő, és majdnem az útlevelemre ejtette szépen megfésült haját, selyemfényű bőrét, azt a két hófehér kezét, azt a virágszál-tes- tét. „Hová utazik?” Felhúztam a vállamat. Csak hogy valamit mondjak, mondtam: „A világba.” „El ne tévedjen”, nevetett az arca, a szeme, a haja, a keze és a ruhája, melyet megigazított, most rázúdult a napfény. „Bennem van az iránytű”, mondtam, és elvettem, megköszöntem az útlevelet. „Maga szerencsés ember. Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy. Ki is írta ezt?” „Ady Endre”, mondtam. „Persze, persze. Tudtam, csak nem jutott az eszembe.” „Én mostand olyan vagyok, mint a kigördülő vonat, amelynek mindenki tiszteleg; az emberek nem tudják: odaér-e? Az ismeretlenbe távozónak tisztelgés jár, elvtársnő, mivel elmegy. A befutott vonatot senki sem köszönti; hiszen megjött...” Hosszan nézett rám. „Maga szövetkezeti tag? De van iskolája, ugye?” „Van egy marokkal; valamennyit összegereblyéztem. És én most kigördülő vonatnak érzem magamat; de az emberek ■— senki —- nem aggódnak, odaérek-e?” Borostyán nyaklánca szemembe villant. „A szerencse ékszerköve”, mutattam rá. „Bárcsak az lenne!” Az ajtóig mosolyogva kísért, még az ajtón is kihajolt, szerencsét kívánt, tovább is mosolygott, fehér kezét felemelte, megrázogatta ujjait; szeme előtt táncoltak a finom ujjak, mintha fehérruhás lánykák lejtettek volna rezgőlevelű nyírfa alatt. — Minden lépcsőnél éreztem, hogy valahová a mélybe zötyögök, holott egyenesen, holott előre, holott felfelé kell lépnem, hiszen mondtam: „Bennem van az iránytű.” 3. Fújtatott a vonat, minden állomásnál megállt; ilyenkor a fűtő leszállt, végignézett a vonat mellett, megtörülte kezét az olajos rongyba, belenyúlt a szerkezetbe, megsimogatta a kerekeket, babrált a csavarokon, az olajtartályokra tartotta hosszúcsövű olajozóját. A kalauzok leszálltak, az állomások nevét kiáltották, néhol széttárták karjukat: „Csak jöjjenek, iparkodjanak, szabjanak fel a vonatra, utazzanak bele a világba, ismeretlen helyekre, onnan is áradnak az emberek; amit lehet, megnéznek, amit lehet, megvesznek, amit lehet, kikóstolnak az életből, hát csak beszállni!” A vonatban nem bóbiskoltak az emberek; egyenes derékkal és gerinccel ültek, hallgattak, méltóságteljesen mozdultak, mivel övék volt az élet és az idő. Anr'nt az asszonyok meghúzták fej kendőjüket, hallani lehetett a kendő friss ropogását, érezni lehetett a rozmaring szagát. Állt a szó. Folyókról és halakról, piacról és gyári gépekről, autóvásárlásról és szövetkezeti részesedésről beszéltek, aztán sorba vették: kivel mi történt. Ki mit mondott a gyűlésben; hogyan tanulnak a gyerekek; tisztességtudók. Nem azok, á, nem azok, a mostam'ak hebehurgyák, nem úgy, mint... No, csak hagyjuk, csak hagyjuk. Vannyi van az országutakon olyan hosszúhajú „huligán”, hogy befonta a haját, előrevetette két copfját — lánynak nézték az autósok. Fel is vették, hogy majd elcicáznak vele — akkor rettentek meg. Kitesséikelték a huligánt, köptek utána, kiszellőztették a kocsit, mivel máris bentrekedt a savanyú, büdös, áporodott, mosdatlan, piszkos szag. Amely megállt, tétlenül állt meg a levegőben, hogy alig lehetett 35
