Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

előle menekülni. „Vannak ilyenek?” „Hajjaj, de hányán vannak!” „Ezek nem tudják, mi az élet.” „Nagyon is tudják.” „Másra lehetne gondjuk, de nincs. Mindenük van.” „Van, aki azt mondja: eleget szenvedtem fiatalkoromban én, most a fiam, lányom ne szenvedjen. Pedig rosszul teszi. Küzdjön a fiatal”. „Az se jó, ha küzd, mivel még gyenge. Támogatni kell.” „Támogatni, támogatni”, mondta egy kövér asszony. „Elég sokakat támogatnak; az asszonyok meg ott állnak a kocsma — akarom mondani, az italbolt — ablakán, nyösztetkölődznek, hogy gyere már haza, gyere már haza, ne verd el a pénzt, kell a családra.” „Mégis, ezek nyugodtabb világban élnek.” „így van.” „Azért, azért most se „nyugodtabb” a világ.” „Ez igaz. Mert üljünk csak görbén, de beszéljünk csak egyenesen: húsz esztendeje, hogy vége volt a második háborúnak; hát azóta béke volt? Hát most is nincs háború Vietnamban? Ugye, hogy van.” „Elég baj az, elég baj az. Az újságok írják.” A kövér asszony négy libát vitt kosárban, az állatok nyakukat nyújtogatták, gágogtak, a kövér néni befogta szájukat. „Ne kracsogjatok, ameddig az ember beszél.” „Csak a kacsára mondják mifelénk, hogy »kracsog«, mondja egy pipáját paffogtató ember az ablaknál. A kalauz köszön, tiszteleg, kéri, veszi, lyukasztja a jegyeket, kattog a lyukasztó. „Az kellene az amerikaiaknak, hogy a vietnamiak amerikai földön védekeznének.” „Támadnának, hiszen őket támadták meg az amerikaiak.” „Nem. Védekeznének. Mit szólnának az amerikai milliomosok?” „Az amerikai katonáknak kellene otthagyniuk a frontot. Az.” „Zsoldot, 480 dollárt kapnak egy hónapra. Pénzért mindenre kapható az előbb még munka nélküli amerikai”.

Amihez csak hozzáértek, amit láttak, megéltek vagy hallottak, olvastak, vagy maguk körül éreztek — mindent megforgattak, mindenből kiszűrték a levet, hogy abba bárki is csak hazugságot tehetett volna. Az igazságot már kicsépelték, a magot kiszsleltéfc, tenyerükön forgatták. Elhallgattak. A vonat zakatolt, a hegyek forogtak az ablakok előtt, mint a zsírosbödön-testű asszonyok, a hegyoldalak haragoszöld erdőket mozgattak, a szelek belekaptak a lombrengetegbe, végigsuhintották, mint unatkozó szél a rozsvetést.

Messziről havas hegyek látszottak; a völgyben napsütés ragyogott, a hegyek tetején hóvihar szürkült; a vonatban ülők észre sem vették: minden nap látták a természetnek ezt az orcáját. „Már megint kavarja ott fent.” „Hadd.” „Ez már szokása.” „Az üdülők ilyenkor szaladnak. Felugrálnak a napozó székekből, plédjüket kapkodják, gyerekük keze után kapnak, szaladnak a szállodába.” „A szállodába. A drága szállodába.” „Nono. Nem is olyan drága. Még idegeneknek se.” „Nono. Azért most is nagy pénz a oél.” „Hát ha kinti ember az illető, valami burzsoá, fizessen. Ki fogja sajnálni? A mieink is fent vannak, de nem fizetnek sokat.” „Sokaat? Filléreket, vagy annyit se.” „Vagy semmit. Ügy is van, hogy semmit.” „Leszálljunk!” — Ifjabbak szállnak fel; más hangon ropog a kendőjük, más szaga van kapadohányuknak, más a beszédjük: zúgó, mint a hegyipatak, az asszonyoké meg mint a kismadárka pipityelése az ablakon.

Katonák lépnek be a kocsiba. Magas emberek, a sárga szíj ropog rajtuk. „Addig a jó”, mondja egy vén gölöncsér. „Mi »-addig a jó«, édesapám?”, kérdezi a katona, és megáll, megvárja a választ. „Addig a jó, ameddig magukon ez a szép sárga szíj gyűretlenül, próbálatlanul, ünneplősen ropog, nyekereg.” „Ezt hogyan értsem?”, kérdezi mosolyogva a katona. „Úgy értse, ahogyan kell. Addig jó, ameddig magukon ropog a szíj, mivel az azt jelenti, hogy maga meg maguk addig nem a fronton, hanem itthon vannak; a fronton már nem ropog a katona új szíja, ott már a háború belegyúrta a sárba, belemártotta az esőbe, meghempergette a viharban. így értse, ahogyan mondtam. így mondtam.” „No

36