Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Molnár József: Korán jelentkező mutábilis gyerekhang (elbeszélés)

nem kényes. A félszemű visszaül lányához és erőltetett nyájassággal kedves, jóságos apa akar lenni.

— Ne félj aranybogaram, megvédlek én téged az egész világ ellen is.

Anna gyanakodva szorong: az apja részeg állapotában nem mondta még

neki, hogy aranybogaram. — A behemót ember tovább várakozik, mert le akar számolni a „kakadu” miatt is. Gyűlölködés villog szeméből a törzsasztal felé. Villámhárítónak ott áll közöttük a csokoládés bácsi és a gebines. Aztán váratlan fordulat következik.

— Doktor uram, ugyan nézze meg már, mi baja ennek a kislánynak — mondja a főiskolás asztalszomszédjának, de minden asztalhoz eljutó hangerővel. Az ötven felé járó asztalszomszéd, aki ruházatából ítélve nagyon szegény környék orvosa lehet, húz egyet korsójából, aztán odacammog a törzsasztalhoz.

— Nézz fel a lámpára. Ne sírj. — Anna ösztöne azt súgja, hogy a doktor bácsi is szövetségesévé szegődik. Abbahagyja a sírást és engedelmesen felnéz a lámpára. — A doktor bácsi lehúzza alsó szemhéját. — Most rám nézz; takard el mindkét szemed. Most pedig rántsd el a kezed. — Egy ideig fogja a pulzusát, majd asztaltársa felé fordul. — Enyhe rotalgia — közli jó hangosan a „kórismét”.

A gebines tudja a „doktor úrról”, hogy sofőr és ma reggel egy miniszteriális bizottságot hozott a Hídépítő Vállalathoz. — Gyógyszer nélkül is elmúlik? — kérdi a doktor úrtól a helyzetmegkövetelte cinkossággal. — A doktor úr legyint. — Ágyba kell dugni; reggelre kutya baja.

A behemót elunta az álldogálást és visszaült poharával asztalához. A gebines felesége is belesegít. — Ugye álmos vagy kicsikém?

— Gyere kislányom, megyünk haza; gyere szépen.

A bajszos öreg a törzsasztal mellett állva fizet; utána fizet az apa és a gondnok is. Anna azt érzi, hogy varázslat történt: alig múlt fél nyolc és apja magától hazafelé készülődik. Ügyesen felkapja az asztalról a csokit, még van arra is ideje, hogy jutalmazó pillantást küldjön a bajszos bácsi felé. Apja a gondnokkal a kijárat felé megy már; összekapaszkodnak, mert három lépcsőfokot kell levészelni az utcai járdáig. — No, gyere, te isten-átka — szól vissza a lányának.

— Elkísérjelek? — kérdi az öreg. — Arrafelé lakom, amerre ti.

A lány barátságosan biccent és magyarázatul hozzáteszi, hogy fél.

— Ne félj, míg engem látsz — szól vissza az apa, amivel elárulta, hogy figyelte: mit beszélnek a háta mögött. — Majd előre megyek és megkötöm a kutyát.

Persze, az előremenés is üres ígéret maradt. Amíg a gondnokkal megálltak vizelni, a lány és az öreg eléjük kerültek. A gondnok rákezdte, hogy szeressük egymást gyerekek, aztán körtepálinkát húzott elő zsebéből.

Fő az, hogy jönnek — véli Anna. Gondtalanná enyhülve közlékenyen magyarázza: a házibácsiéknak új kutyájuk van. — Engem már nem bánt; különben is megkötöttem, mielőtt elindultam, mert a kutya még nem barátkozott meg apámmal. — Gyere már, apu— ordítja szorongó félelem hangján hátrafelé, majd visszavált társalgó hangnemre. — Nekem jobb, ha édesapám abban a hitben van, hogy félek. Olyankor mindig meg akar védeni.

Kenéz úr elnéz a Garasos erdő irányába, mert eszébe jut gyerekkora és az, hogy ő nem volt ilyen ügyes, mint Anna. Aztán visszaröppen gyerekkorából a műútra, és nehogy a kis boszorkány belelásson gondolataiba, hozzáteszi. — Bizony, a szegény ember gyerekének élete régente is így kezdődött.

2£