Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Veres Péter: Kis széljegyzetek a történelem nagy dolgaihoz

Nem tudom. Pedig ez nekem érdekesebb volna, mint a polgárháború hadászati története. Az a gyanakvás bujkál bennem, hogy nem a lakosságról van itt szó, hanem csak a rájuk települt római és adaptált, latinizált, lényegében „kozmopolita” hivatalbeliekről, és a velük mindig mindenütt együttműködő konformista élősdiekről, a „komprádor-burzsoáziáról” és a minden idegen hatalom árnyékában jól megtenyésző alvilági parazitahadról.

Éppen ezért amit ő hangulatnak mond, az csak a rettegő félelem és a haszonleső alkalmazkodás bonyolult szövedéke lehet. (Azt mondod, nem voltak még akkor mai értelemben vett nemzetek? Nono, de azért a trákok mégsem lettek latinokká, a macedónok se, sőt még a testvér görögök se. A latin „kultúrfölény” nagy erő lehetett, de gondoljunk rá: mit viselték el például éppen az illir-albánok és a hispániai baszkok; kétezer év óta hány és hányféle hatalom uralkodott rajtuk, fegyverrel is, kultúrával is, és mégis megvannak! Hogy bírták volna ki, ha nincs valami közösségi öntudatuk? Ha csak annyi is, hogy mi illírek vagy ibérek vagyunk? És különben is: Gallia nehezen adta meg magát, Egyiptom, Izrael és Germánia: sohase!)

Egy dolog bizonyos, bár Caesar egy szót sem mond róla, hogy az akkori mediterrán világban, a valószínűleg csak felületi hellenizáció és latinizádó alatt igen fejlett dolgozó-termelő társadalmak élhettek már akkor. A bekerített városok csodaszép templomai és középületei ezt világosan bizonyítják is. Arról azonban sehol egy szó sincs, pedig engem ez érdekelne leginkább, hogy. kinn a falvakban és tanyákon hogyan éltek, hogyan gazdálkodtak azok a földművesek, akik ezeket a hatalmas hadseregeket és hozzá a túligényes római állami és városi, közigazgatási, rendfenntartó apparátust táplálták. Hogy valójában milyen volt, milyen lehetett ez a korabeli társadalom, arról úgyszólván semmi hiteles bizonyságunk nincs, mert nem volt még akkor realista széppróza, de még csak valami szociográfiaszerű életkrónika se. Az ilyen caesari könyvek hát, akármilyen jók és tárgyilagosak is a maguk nemében, arra a kérdésre, amelyet én minden kérdések között a legfontosabbnak tartok: hogyan érezte magát a félvilágnyi birodalom egy-egy lakosa (nem „állampolgára”, h:sz a polgárjog csak a rómaiaknak és legjobb szolgáiknak, népük árulóinak járt), parasztja, munkása, kézművese Galliában, Brittaniában, Ázsiában, Afrikában, de még az állítólag elkozmopolitásodott Görögországban is, nem adnak választ,. „A paraszt panaszaiból”, ebből az óegyiptomi novelláskönyvből többet tudok meg az akkori egyiptomi életről és társadalmi valóságról, mint az összes Ram- zeszek dicskrónikáiból. Igaz, a szerelemről, görögben is, latinban is van néhány bájos mese, dehát a szerelmesek sose igen törődtek vele, hogy ki a császár...

Nagy kár, hogy sem Horatius, sem Vergilius, sem Ovidius nem írtak társadalmi regényeket. Igaz, Ovidius megírta — mint régi mesét — Philemon és Baucis kedves történetét, de azt már ő sem írta meg, hogy miképpen éreztek ezek a jámbor Philemonék, anr'kor nem a szelíd Apolló istennek, hanem egy farkaséhes és zord tekintetű római zsoldosnak kellett leakasztani a kéményből az utolsó sonkát, és kellett összeszedni mindent, ami a kicsike kamrában található volt...

(No lám, jó irodalom nélkül még hiteles történelem sincs — szól közbe a saját hivatását fontosnak és becsesnek érző író.)

24