Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Veres Péter: Kis széljegyzetek a történelem nagy dolgaihoz

Egy „közéleti ember” 2000 év előtt

Plinius leveleit böngészem. Nehéz olvasmány. Nem azért, mert súlyos gondolatokat tartalmaz, nem is azért, mert a stílusa volna nehézkes. Ellenkezőleg éppen azért, mert könnyű. Nem azért, mert nem tud írni, hanem azért, mert igenis tud írnii, ha írás alatt csak j ól-fogalmazást értenénk. Tud írni, de nem író, inkább csak Írogató nyárspolgár. (Nem „írogató nagyúr” — azok között hatalmas szellemek is vannak.)

Mindamellett a római világról, a római életről és a római kormányzásról, legalábbis arról, ahogyan felülről látták, hiteles valóságot sejtek benne. Az ember úgy érzi: ami ennyire lapos és nyárspolgári, az csak valódi lehet. A zsenialitás túlozhat és torzíthat, túl élesen látja a dolgokat, nemcsak a felületüket, hanem azt is, ami belülről bozsog dolgokban és emberekben, a középszer azt hiszi, hogy úgy írja le a dolgokat, ahogy vannak. A keserves igazság aztán az, hogy a zseni túlzásai érvényesek és megmaradnak, ha nem is valóként, de művekként (végül is egyedüli valóként), a középszert viszont belepi a por és a hamu.

Mégis: amit Plinius a kereszténységről, azok üldözéséről, kiirtásáról és az ekörüli töprengéseiről ír a császárnak Bythiniából, ahol egyideig kormányzó volt, azt örök értékű dokumentumnak érzem. Ezt nem lehet kitalálni. Ez hiteles, mint egy cserépre rótt adóslevél a szumírok vagy asszírok korából. Ugyancsak ilyennek érzem a Pompeji és Herculanum pusztulásáról és a nagybátyja, az idősebb Plinius haláláról szóló feljegyzéseket is. A valónak, ha fontos, önmagában is megtartó ereje van.

A társadalom-élettanhoz

Az emberállat közt rendet kell tartani, mert különben elpusztítja önmagát, éppen szélsőséges (antidialektikus) természete folytán. (A ló másik oldalára való átesés törvénye.)

A rendtartás azonban uralommal jár. Az uralomnak mindig érdeke, hogy az az emberközösség, amely felett uralkodik, fennmaradjon. Már csak azért is, hogy holnap (a jövőben) is uralkodhasson rajta. Ezért őszinte minden uralkodó osztály hazafisága, még a nacionalizmusa is. (A Jókai Ankerschmidt je nem bolondság.)

Igen ám, de az uralom természete szerint az uralmonlevők ivadékaikat, a még a hazánál is jobban szeretett gyermekeiket is az uralom birtokában szeretnék hagyni. Ez néha és néhol sikerül, esetleg túlsokáig is, aminek az lesz a következménye, hogy az uralomban elkényelmesedett, a dolgoktól, a harctól, munkától, néptől, közösségtől elidegenedett utódok már alkalmatlanok lesznek az uralomra, tehát rászorulnak még rend- és tekintélytartás szempontjából is azoknak az embereknek a gyermekeire, akiken uralkodnak, mert azok között is születnek tehetséges, erős és az uralomra is rátermett emberek.

Nem folytatom: drkulus víciózusnak látszik: az uralom emberei vagy elpusztulnak mindenestől (forradalom), vagy elkeverednek a nem uralkodó osztályok gyermekeivel (fokozatos fejlődés).

Az előbbi a jobb, mert ha csak az uralkodó osztályok pusztulnak el, a nép megmaradhat és mindig megújulhat. A második volna a logikailag az ésszerűbb és humánusabb, de megeshetik, hogy a „rothadt” uralkodó osztályok az egész népet, az egész közösséget „penetrálják” és az egész közösség a lassú, de biztos

25--