Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)
Az öreg szélkakasok, nyilak elszabadultak mind a tartórudakról, és repültek a város felett. Úsztak a halak, verdestek szárnyaikkal a kakasok, lobogott a szélben a sellők hosszú haja. Mind-mind a tenger felé igyekeztek. És lám, a pléh-hu- szár ugyanoda vágtat. Maga Kiru is lovashuszánnak képzelte magát most, ahogy a „széljelentők” fellázadt seregeivel száguld át a város felett. A viharos szél meg-megrázta a forgattyúk fekete tartórúdjait. Zúgott, csikorgott és hajladozott köröskörül minden. A szélben lélegzeni is alig lehetett már. Kiru félrefordította fejét, hogy levegőt kapjon, és pillantása a tetőre siklott. Csak most vette "-zre, hegy a tető érdes cserép pikkelyei mennyire megfényesedtek: áttetsző, vékony jégréteg borította be. n i-iú próbálta megvetni lábát a kiugrásokon — nem sikerült, mindig lecsúszott róluk. Csaknem elvesztette az egyensúlyt. Most aztán, ahelyett, hogy valamiképp visszamászott volna a szellőzőafolakhoz, Kiru óvatosan tovább kúszott. A pléh-huszárhoz menekült: mindkét kezével átfogta a tartórúdját. Odalapult egészen a tövébe, s ettől a rozsdás sarkok csikorgása még siketítőbb lett. Kiru lehunyta a szemét, és nem törődött most már semmivel, csak várt. A két keze gémberedetten szorította a hideg vasat, a jeges szél átjárta egész testét, és valami mozdulatlan hideg görcsbe merevedett... * A szolgálatos rendőr tekintete megakadt az egyik magas háztetőn: s meredek tetőnyergen apró emberalak imbolygott. Talán kéményseprő bűvészkedik ott, vagy szerelő javítja az antennákat? Ment tovább a rendőr, néhány lépés után azonban megint csak Mtekintett. Az alak ott, a magasban most már a tetőgerinc végén gubbaszkodik. Alatta szédítő mélység. A rendőr átment a túlsó járdára, és figyelni kezdte az emberkét. Hogyan kapaszkodott ki oda a tükörsima jégkérgen? És ugyan miért nem mozog? De hogyan fog ez visszamászni onnan? Jóidéig tűnődött ott a rendőr: mitévő legyen. Aztán sietve megindult a telefonfülke felé. Öt perc múlva megérkezett a tűzoltócsapat. Szirénázva robogtak át a városon: a vörös radókocsi úgy üvöltözött és rohant, mintha már maga is lángolna. A jelzett ház előtt hirtelen fékezett a kocsi. Éiatal hadnagy ugrott le a lépcsőről, a rendőr pedig már sietett is elébe. — Hol ez a maga eszeveszett hegymászója? — kérdezte a hadnagy. Dühös volt, amiért pont az ő csapatát riadóztatták egy ilyen korántsem „tüzes” dologra. — Ott ni! — intett fejével amaz föl a házra. — öleli a szélkakast. A hadnagy nem válaszolt, gyorsan kiadta a parancsot. Már indult is a motor, és lassan emelkedni kezdett a tolólétra. Olyan volt, mint valami óriás lég- elhárító-ágyú fölmeredő csöve lövés előtt. Már csaknem merőlegesen állt a létra, mikor nőni kezdett. Szemlátomást nőtt, magasodott. Ha meg nem állítják, talán elér a hokhg is. De, ahogy felső vége a tetőgerinchez ért, leállt a motor. Akkor vászonruhás, zöldsisakos fiatal legény indult el a létrán, s olyan ügyesen, gyorsan kapaszkodott fölfelé, hogy az arrajárók hangosan csodálkoztak. Már el is érte a párkányt a legény, s akkor meglátta a vasrudat szorongató fiút. Az ormótlan, pléh-figura nagyokat lendült hol erre, hol arra: nyilván, ugyanaz az izgalom fogta el a lovat és a huszárt, amellyel az utcán összesereg- lett járókelők figyelték a háztető csúcsán kuporgó fiú alakját. A tűzoltó halkan szólította a gyereket: — Hej, te, fiú! 11
