Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Sarkady Sándor: Felmutatlak (vers) - Konczek József: Epilógus (vers)
Sarkady Sándor: FELMUTATLAK Nyilak és tőrök sűrűjében, Szikrázó szitkok gyűrűjében Ma úgy állok meg itt a gáton Zengő neveddel tiszta számon, Mint vadak közt beszélni bátor, Rajongó, régi prédikátor, Ki daccal izzik, mint a fáklya, Szelek dühétől nő a lángja, S az Űr testével jobb kezében Égig lobog fel szent hevében: Hite a szívét szétfeszíti, S a Sátánt térdre kényszeríti. Valahogy így . . . így állok itten, Szitoknémító, büszke hitben, S kit az irigység megfeszített, Lobogó daccal istenítlek. Es elcsitul a bamba horda, Konok térderdő hull a porba; Lapuló latrok szemlesütve, Nyelvük nyelik le szégyenükbe. Csak én magaslok egyre szebben, S a régi papnál győztesebben, A megnémult modern vadaknak Tündöklő hittel felmutatlak! Konczek József: EPILÓGUS Az életből hiányzol Sorod véget ért Ülsz a fák alatt Kendőd árnyéka átér a világon Idekiáltalak Mondanám hogy a kukorica zöldül nem foghatsz kapát lemorzsolt kezeddel Mondanám hogy a munka most sem könnyű s te a legsúlyosabb föld alatt fekszel Sírod mellett kardvirágok állnak Virágkatonák Parasztkirálynő voltál Néha látom Hordók viselik vaskoronád
