Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - SZEMLE - Rónay László: Dunántúl költői antológia
Ó, mikor fogsz úgy össze már agy, szív, kéz, hogy a föld ilyen legyen!? S felejtse el az ember azt, hogy ölt. S csak teremt majd a robbanás, csak rmját ken a kés, s a béke oly természetes lesz, mint a méhzümmögés. (Bodzabokor) A kép a pannon költészet hagyományát idézi a szelíd méhzümmögéssel és a bukolikus idill motívumaival. Ám a költőt valami sajátos felelősségérzet hatja át, a megtalált közösség szorításában. „Ne felejtsd el / ... soha azokat a szemeket, / amelyek szinte átöleltek téged” — írja Káldi János (Vers pipacsos háttérrel). Ez a tudat szorítja néha össze a költők torkát, ez készteti őket, hogy megbirkózzanak félelmetes látomásaikkal. „A pokol korhoz kötött Üjra újra / alá kell szállni ellene” — vall erről Csorba Győző Ars poeticájában. S ugyanez a vívódó, a látomásokkal is megküzdeni kész humanista pátosz és közösségeszmény forrósítja át Kalász Márton Emberiség, emberiség című versét, amely talán épp emiatt a kötet egyik legizgalmasabb, legmélyebbre szántó költeménye. Csak aki a mélységekbe száll, az mondhatja oly bizonyosan: nyugodtan mondjuk: megéri szavaid a világ, s hidd el, megőriz! (Kalász: Hidd el, megőriz) * * * A hagyományokat magába szívó, s a közösségi élményt is feldolgozó költészet ott és akkor válik igazán izgalmassá, amikor újakat is próbál: gazdagítani, szebbíteni akarja a költői nyelvet. Sokaknál figyelhetjük meg a költői eszközök konkretizálására tett kísérletet. Ez természetes is, hiszen immár a pannon magatartás nem az élettől való elvonatkoztatást jelenti, hanem épp ellenkezőleg! Ez az acélosodó költőiség avatja igazán széppé, érdekessé, izgalmassá Csorba Győző, Kalász Márton, Káldi János, Pá- kolitz István és Takáts Gyula verseit. S ha vannak is olyan képek, amelyek már inkább közhelyek [A gyárkémények töltőtollai / szürke tintával írnak vastagon, / az ég sötétkék rajzalapjairól / kemény betűik büszkén olvasom (Galambosi László: Pécs) — és idézhetnénk más hasonló példákat is], mégis gyakrabban figyelhetjük meg a költői eszközök olyan sikerült szintézisét, mint például Bertók Szüretelő menyecskék című versében, amely mindvégig az idill és a kozmikus vízió metszéspontján bontja ki szinte festő ecsetjére kívánkozó képeit. A hagyományok szabad, újszerű kezelésére mutat szép példát Pákolitz István (Tekercs), amikor József Attila képlátását fejleszti tovább. Takáts Gyula és Takács Imre a nagy romantikus költők hatalmas vízióit telítik új elemekkel. A fiatalabbaknál néha-néha egy megszemélyesítés bukkan fel egészen váratlan helyen és összefüggésben. S e sokféle próbálkozás nyomán egyre biztatóbb színekben bomlik ki egy olyan új hangszerelésű líra, amelyet jobb híján nevezhetünk csak új-pannon költészetnek. A kifejezőkészlet még sok helyütt idézi úgy a pannon költészet régebbi változatát. A felfénylő és hitelét visszanyert idill azonban már egy új világ üzenete: A régésszel a dombtetőn megálltam, Pannonföld ez, lankás, völgyes vidék, Távolban hegy magaslott, árnya kéklett, és ó-arany tükröt tartott az ég. Tavasz lengett a légben láthatatlan: véges halálból örök ébredés. Embernek, népnek lehet-é sorsa porrá hulló vak megsemmisülés? 153
