Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - SZEMLE - Rónay László: Dunántúl költői antológia
körünkben költőink művészi eszközeiről, jó figyelni ennék az időnkön oly sokban túlnőtt alkotónak tömörségét, dinamizmusát, költői képeinek — az érzék- letesen-szép költői gondolatok arányaihoz bontott — teljességét, eredetiségét. Egy-egy verssora, sőt szava találó mivoltában is külön életet él, nemcsak gyönyörködtet, hanem gyakran önálló képzet-sort ébreszt. Ilyen megkapóan- szép asszociációkkal tágítja a képzelet látóhatárát: Gyermekkorom márványgolyói, csillám Kék-zöld-arany-v eres: hogy gömbölyűi Meleg szememben még, lágyan virítván, Mintha fényt hordott volna mind belül. Az ökonomikus költői képalkotás telitalálata, a sűrítés mesteri eszköze egy ilyen képe: A temetőben:... ... hivatalnokok, már packa-fogytán Kóláimon csendet-falva csüggenek... Egyben világnézet, — ha úgy tetszik — állásfoglalás is ez a kép. Fodor József mélyen és jól látja, ami még kín és keserv, a mi világunkból. Ha az imént azt mondtam, hogy a múlhatatlan, bár a korokhoz alalíuSó’ emberi törvényeket, etikát emeli az ember védelmére, a zűrzavar, a káosz, egy fenyegető amőbaállapot kialakulása ellen, teszi ezt annak a bátor alkotónak szuverenitásával, aki egy pillanatra sem vállalja más közéleti sorsvallók előtt a költészet má- sodlagosságát. * Küzdő ember költészete ez. Olyan költőé, aki a letűnt, viharzó negyven esztendőben, sokszor még időleges irodal- mi-packák, elhallgattatások árán is, vállalta azt, amelyért a Lihegő erdők verseiben indult. Megtelt azóta ez a költészet magával a korral, amelyben Fodor József, a költő, az alkotó élt és él. Erre rezonált minden versében, nem egyeseknek oly kedves, céltalan rímjátékokért, hanem, mint ahogy eddig a magyar és igazán emberi költői hivatás egyetlen becsületes benső parancsa sugallta: jobbá, különbbé tenni önmagát s vele a kort, a társadalmat, amelyben él. Ezért lesz ez a költészet maradandó. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1966.) Vasvári István Dunántúl költői antológia Talán Marék Antalé volt az utolsó vállalkozás a Dunántúl költőinek teljes bemutatására (Mai dunántúli lírikusok, a Vasi Szemle kiadásában, 1939.), ő azonban nem verseket gyűjtött egybe, hanem tanulmányokat írt a dunántúli, vagy annak tartott poétákról. Válogatási elve meglehetősen széles volt, hisz gyűjteményében helyet kapott jóformán valamennyi akkor élő költő, aki csak a Dunán túl lakott. Mindenesetre érdekes és jellemző, hogy a legtöbb tanulmányában a költők tájszemléletéről esett szó, arról a szinte halk, csüggedt alázatról, amellyel a természet különböző változatait költői témává avatták és megénekelték. Ez is hozzátartozott akkor az úgynevezett „pannon” magatartáshoz, ehhez a pontosan körül nem határolható, s mégis irodalom- történeti kategóriává lett költői attitűdhöz. Előzményeit kétségkívül Berzsenyi költészetében kereshetjük, bár ezt a pannonnak nevezett lírát átszínezte Füst Milán szabadverseinek parttalan áradása, s az a sajátos tájszemlélet is, melyet a harmincas évek elején Illyés Gyula és Erdélyi József közvetített. Mert ahogy Illyésnél „gőzölög vén Mecsekünk”, az több volt, mint a táj változatainak hív feltérképezése: nála a természeti kép akkor szinte robbanásig feszített mondanivalót is hordozott, s ez szí149
