Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Morvay Gyula: Harapófogó (Elbeszélés)
MORVAY GYULA HARAPÓFOGÓ Tizet is, tizenegyet is elverte az óra, a szél elkergette a felhőket, álmos csillagok ragyogtak a szobába, de Bodon Pálné nem tudott aludni, mivel ura nem jött haza. „Nem tudom, megfogni, mi lelte? Harapófogóért ment be, semmi másért; a vonat régen megjött, nem is tudom, mivel, hogyan jön haza? És mikor?” — „Itt vagyok!”, toppant be hajnal felé Bodon Pál. „Talán megint benéztél valamelyik vendéglőbe, ahová a vendéglősné „hivatott”, ámbár már nincsenek országútmenti kocsmák, de a városban még vannak vendéglők, azoknak a sarkában meghúzódnak az ördögök, akik a hústól és bortól vérmes férfiakat meg- bolondítják, mivel mostanában mindenféle nőszemélyek mutogatják lábukat”. „Fenét. Harapófogóért mentem. Bemegyek a vasboltba, mondom, kérek harapófogót. Mellettem falusi asszonyok főzőfazekat, nagy merőkanalakat, őszi szilvalekvárfőzéshez kondérokat vettek, nagy volt a zsivaj. A fiatalember előhúzza a fogót, leteszi elém a pultra, érte nyúlok, nézem, forgatom, nyitogatom, bezárom, hogy jól harap-e? Odatol elém egy darabka drótot, hogy csak kattint- sam el. Csettent a fogó, messzire pattant a drótdarabka. Üjságpapirosba csomagolta, közben az asszonyokra figyelt, azok zsinatolását hallgatta, azzal felcsapta az árjegyzéket, megnézte a fogó árát, vette a blokkot, írja: 28,80. Kifizettem, kijöttem a boltból, nézdelődök a városban, félóra múlva indult a vonat, gondoltam, van idő. Akkor értem a másik vaskereskedés elé. Nézem a kirakatot: 24,80 a harapófogó. Ugyanaz, amilyen a kezemben volt. Bementem, és kértem, ugyan, engedje meg már összemérnem ezt a fogót a magukéval. Kérem, nagyon szívesen, mondta az eladó. Egyforma volt, egy gyárban készítették, hajszálnyira olyan volt, csak az áránál volt 4 forint különbség. Megköszöntem, visszasiettem az első vasboltba, hogy megmondom, mi az ára, s ez miért drágább 4 forinttal? Bezárták a boltot, dél volt. Négykor nyitnak, mondták, addigra eljön a vonatom, aminthogy el is jött. „Eljöhettél volna vonattal. Azt a négy forintot máskor is elintézhetted volna!”, mondta Bodonné urának. „Nem intézhettem volna el. Megvártam, míg kinyit a bolt. Bementem, mondom a harapófogót. Azt mondja: lehetetlen, hogy a másik üzlet olcsóbban árusítson. Lehetetlen, ne is próbálkozzék vele, kérem, azok rá fognak fizetni . . . Mégis, nézze csak meg azt az árjegyzéket! Előveszi, felüti, keresgéli benne a fogókat, nagysokára megtalálja, közben megint az asz- szonyokra figyelt, akik nevetgéltek. Különösen egy helyes kis, galambbegyú menyecske nevetett édesen, fogai csillogtak, mint a gyöngyök. Ezt nézte az elárusító. Keze csak matatott az árjegyzék lapján, szeme is a menyecskénél járt, aki — fene tudja, hogyan, hogyan nem — gitárt vitt a hóna alatt. Azt mondta — fiának vette, falun most sokan gitároznak, hadd legyen a fiamnak, mondta. „Mit csudákoznak? A falu ne maradjon el — ezt maguk mondják, tehát megvettük a nylon inget, a rádiót, a televíziót, az autót, a motorkerékpárt. Most meg a gitárt. Hát akkor ezt ki kell nevetni? Le kell gyalázni a falusiakat?” — ezt egy városi asszonynak mondta a menyecske. Az elárusító mindezt hallotta, 22
