Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Fodor András: Egy emlék melege (vers)
Fodor András: EGY EMLÉK MELEGE í Zuhog az eső kint. Hideg van. Csupán egy emlék melege takargat. De ki kell lépni belőle, hogy lássam, hogy dideregve osonjak vissza a vonathoz, mely kettőnk csodáját a sötét-torkú éjbe taszítja. Együtt utaztunk. Neked kék ruhád volt. Halvány-finom arcod. Könnyű kezeden a mozdulatba játszó értelem rajzát szemem szemedre lesve nézte. És te is néztél néha. Mikor egy kislány visított, számra mosolyogtál. Tudtam, soká kell várni új vonalra, de nem tudtam, hogy mi vonzzuk egymást ketten. Csak később, mikor már alig tagadva beszélt szemed — „Vedd észre, észrevettem!” éreztem, összeér örömünk, nőve egyre, bár szemünk közt a tért kilopta már az este. 2 Hittem benne, de megtorpanva csak álltam táskámmal, késve kilépő. Kapkodó fényben, mozdonyzajban feszült árnyékok szétszórva vártak. Jaj, rettenetes! mind arra néztek . . . Mi hajtott mégis, hogy megtalállak? Mert megleltelek. S bent a kocsi mélyén veled szembe ülve rámleltél te is. Téged önmagámmal igazolva így, mily tiszták, teljesek voltunk, te és én. Mily szépen forgott ajkadról a szó, míg lent csattogva lüktetett a múlás. Már éreztem, a búcsú végtelen lesz. Késztő kezembe zökken tiéd ölelve. Kérlelve, hosszan. Titkos, súlyos csendet vonva ránk. így volt. Aztán csendbe, rendbe leszálltam, mentem és — ment a vonat is véled. De nem vitt el, csupán odaadott az éjnek.
