Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kristó Nagy István: "Talponálló" avagy "rosszérzések" költészete
„Talponálló” avagy „rmzérzések” költészete Káldi János, az ismert nevű szombathelyi költő Talponálló címmel verset publikált az Életünk tavaly nyári számában. Az idei első számban Erdélyi Béla, aki úgy tudom, köztiszteletben álló megyei vezető s a kulturális ügyek egyik irányítója, rokonszenves stílusban megírt, személyes hangú levélben kéri számon Kálditól versének igazát: „...ami szép, az legyen igaz is. Tükrözze a teljes valóságot és ne általánosítsa a részjelenséget”. Mert igaz lehet, hogy „apáink mozdulatlan világával szemben a mi életünk felfokozottabb. De megvan ennek a valóságos oka”. Az pedig végképp nem igaz, hogy „A talponállót kaptad a korodtól; a mindig résen-állást, a zaklatottságot.” Lehet-e vitatni, hogy e verset tekintve Erdélyi Bélának igaza van? Nem. Mégis vitatkozni kell vele. Levelében ugyanis akaratlanul a tizenöt év előtti irodalomszemlélet nyilvánul meg, mely túlságosan nagy fontosságot tulajdonított a szubjektív érzelmek visszatükrözésére szolgáló költői vallomásoknak, azok közvetlen tárgyi igazságát is számon kérte, mégpedig minden egyes műét kü- lön-külön is, elvárva, hogy egyenként, önmagukban a jelenségek okait, a mai élet teljességét és való tendenciáit, sőt a remélt szocialista jövendőt is egyaránt visszatükrözzék. Ez persze maximalizmus és a gyakorlatban a szkematikus, lakkozó művészetnek, irodalomnak kedvezett. Túlvagyunk rajta, s ezért meggon- dolkoztató, ha ilyesféle igény a legjobb szándékkal bár, de ma is fölmerül. A művészi gyakorlatban lehetetlen, hogy minden egyes műalkotás vagy vers a teljességet tükrözze s meg is oldja a fölvetett problémákat. Káldi Talponálló verse egy életérzést tükröz vissza, s — nem vitás — nem ad megoldást. De ha Káldi életművének egészét nézzük, inkább azt róhatjuk fel, hogy a dunántúli költő túlzottan hajlamos az idillre, a lelke,sedésre — tehát épp az ellenkezője miatt marasztalhatjuk el, mint amiért Erdélyi Béla teszi. S különben is — ha lényegileg mást kapott a vasi ember a szocializmustól, mint „talponállót” — nem létezik-e még ez az életérzés is, s nem lehet-e indokolt művészi visszatük- rözése? Hiába épültek iskolák, művelődési otthonok, sőt kultúrpaloták, — a tudat lassan fejlődik s a huszadik századra oly jellemző elidegenedés érzése még a szocializmusban is jelen lehet. Sőt — nyilván sokáig jelen lesz a jövőben is, mert épp a korszerű termelés, a világ szükségképpen (bonyolult szervezettsége, a sok alá- és fölérendelési viszony s nem utolsósorban a háborús fenyegetés még a szocializmusban is „újratermeli” az elidegenedést. A rossz közérzet, a csüggedés hangulatát s annak okát újra meg újra tudatosítva, tervszerűen kell leküzdenünk és erre meg is van a lehetőség. De épp a tudatosításban még a rossz érzéseket közvetlenül visszatükröző műalkotás is segít — jobb tehát figyelni rá s nem kell szomorkodni, vagy éppenséggel neheztelni miatta. Az örökös derűnél sokszor társadalmilag is többet ér a katartikus hatás, ami Káldi e versének is értelmet ad. Kristó Nagy István 113
