Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pozsgai Zoltán: Két nap Takácsi egén
víztartály, amely úgy fénylik a napsütésben, mintha Takácsi második napja volna. Még Pápára is ellátszik. UTOS, MTZ, U—28-as, ZETOR és szovjet gyártmányú lánctalpas traktorok dörögték tele a határt. De egy új, közepes, erejű traktor még egyszer annyiba került a szövetkezetnek, mint akárkinek egy közepes személyautó, Egy-egy tehén új „álláshelye” a nagy istállókban 25 ezer forintot jelentett. Az állam mindehhez hiteleket nyújtott, de a kiépítés költségei, a hiteltörlesztések így is nagyok lettek. És az esedékes vissza- és kifizetések évről évre növekedtek. A termelés egyéb (de nem munkadíj-jellegű) költségei is „fölugrottak”. És mindez megfordította az első sorrendet. Hogy az osztalék a fő. A főkönyvelő, Tárnái László másképpen számolt. Ahogy az előírások most megkövetelték. Az elsők: a bank, az Állami Biztosító ... Minden első még, ami anyagköltség, meg valami hasonló. Az osztalék pedig a utolsó. Az, ami marad, ha marad. Ekkor történt meg sok szövetkezetben, a többi közt Devecserben és Nyirá- don, hogy a szövetkezeti tagokat hirtelen „átminősítették” alkalmazottakká, még a tehenészek egy részét is. Mert az alkalmazott nem tag, hanem bérmunkás. A bérmunka díját pedig a bank mindenképpen köteles volt folyósítani. (Mint ahogy köteles a gyárimunkásokét is). De a bank „észbe kapott” és veszekedett. Takácsiban és sok más helységben nem csak a kiépítés és a gazdálkodás költségei csökkentették a jövedelmet, hanem az is, hogy átváltozott a természetiben és pénzbeli juttatások aránya. A termények rovására. Mert a felvásárló, élelmiszeripari, exportáló, belkereskedelmi szervek (azon túl, hogy a termény nagy részét kellett eladni a költségek fedezése miatt) mindent igyekeztek megvenni. Értékesítési versenyeket szerveztek, „áruértékesítési” jutalmakat tűztek ki stb. Ök folyvást küldték megbízottaikat Takácsiba és máshova. Nekik vállalati hasznot jelentett minden többlet. Mert nem csekély „árréssel” adhattak túl a szövetkezetektől megvásárolt terményeken. A takácsi szövetkezeti tagoknak ez kettős hátrányt jelentett. Egyrészt elestek attól a többlettől, amelyet ők nyerhettek eddig a szabadpiaci értékesítéssel, másrészt nem tudták rendesen takar- mányozni háztáji állataikat. A szövetkezeti major, géppark gyönyörűen épült. A szövetkezet szelepe viszont kinyílt sokak előtt. Már korábban megindult a faluból a kiáramlás. Most pedig „nagy sebességet kapott”, azaz megnőtt. 1965 decemberében ismét Takácsiba utaztam, s utána a Veszprém megyei politikai napilapban, a Naplóban, a következő kis statisztikát közöltem: „A lakosság 1965. évi jövedelme a szövetkezetből 2 300 000 forint, az iparból és más, nem paraszti munkahelyekről 3 600 000 forint, a háztáji gazdaságokból 1 700 000 forint. A három összekombinálva nem rossz egy falu jövedelmének, jut belőle kolbász, még új ház is. Csak a szövetkezetbe nem jut elég dolgos kéz, mert a lakosság már nem abból nyeri fő jövedelmét.” Később írtam Takácsiból: „A 40-es években 530 mezőgazdasági kereső dolgozott a falu földjein, 1959-ben 350, 1966-ban 17Ó, ezek átlagos életkora 62 év”. Amikor 1965 végén a faluban jártam, az elnök gondterhelten járt föl-le. És panaszkodott: „Sokan azt mondják rám, hogy goromba vagyok! Higgye el, elvtársam, itt a birka is kijön a türelemből! Az embereknek tízszer is el kell mondani, hogy csinálják ezt, vagy azt. Ha egy kicsit keményebben szól nekik a brigádvezető, mindjárt visszavágnak: így nem lehet beszélni a demokráciában! És most itt van a részes művelés! A tagság 99
