Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Koncz István: Az ismeretlen katona (elbeszélés)
tányér levessel (meg egyébbel is!) kínálták a szétvert visszavonulókat negyvennégyben ... — „mintha csak a szegény uramnak adnám, vajon annak ad-e valahol valaki...” A padlóra köpött, rálépett, elsikálta. Kikívánkozott belőle a pokróctermészet; nemhiába nevezték a háta mögött (bár ő maga is tudta, sőt, büszke volt rá) így, Pokróc-Feketének. „Nyers a modora” — húsz év óta ez állt minden róla mondott vagy leírt véleményben — „egyébként azonban. . .” Satöbbi, satöbbi. A fehérvári üzemben mint kénköves esőtől, úgy félt goromba, íullánkos szavától mindenki, kezdve az igazgatótól az utolsó kis könyvelőig lefelé, és a legzöldfülűbb tanulótól a főmérnökig fölfelé. Tavaly is, amikor azt az oklevelet kapta, lázban égett az egész vezetőség: jaj, csak baj ne legyen, jaj, csak a miniszterhelyettes elvtársat meg ne sértse ez a vadember, jaj, csak ezt a kitüntetésátadást megússzuk! A miniszterhelyettesnek, tudta, azt mondták: „Tetszik tudni, egyi kicsit olyan izé ember ez a Fekete, nem kell megvárni, hogy szóljon valamit.” Át sem öltözött, munkaruhában állt oda a többi lakatos közé („ha nem tetszik, adják oda azt a papirost egy próbababának, vagy hozzák el vasárnap a lakásomra, még gatyát is váltok a tiszteletükre”) — de utólag sem mertek ezért szemrehányást tenni neki. Mert ő ilyen ember. Mert ő megjárta a frontot. Mert őt már újonc korában sem lehetett elámítani holmi gyengédséggel, ünnepélyességgel, nőegyleti jócselekedetekkel. Ö utálja a jóságot és az úgynevezett jó embereket. Ö ismeri az embereket, tisztában van velük, mint ezzel a két lihegő némberrel is, csak úgy párolog a bőrükről, a fehérneműjük alól a bűn . . . Legszívesebben ráesnének erre a szerencsétlenre, ha tehetnék; nem számít a kapcaszag. Ö meg legszívesebben összeteremtené őket amúgy istenigazából, pokrócosán ... — de nem: fölébredne a fiú. A következő állomáson egy lány szállt fel hozzájuk. Leült szemben a két asszonnyal, Fekete és a katona közé. Testhez simuló nadrág, pulóver, fölötte átlátszó esőköpeny, strandtáska. Haja kissé csapzott, arcán esőcseppek. Most senki sem beszélt, abbahagyták a suttogást, elnéztek valahová, de érezni lehetett: minden idegszálukkal a betolakodót figyelik, fojtott izgalommal, szigorú-dühösen. Az kinyitotta a táskáját, fésűt vett elő, hátrahulló haját kissé megrázta, egy-két csepp a katona nyakára hullott. Aztán megtörölte arcát, kirúzsozott. A kiskatona nyitott szájjal, teljes közönnyel aludt mellette. A lány később egy képeslapot vett elő, zizegtette, forgatta, majd pár ásítás után visszavágta, ahol volt. Helyette egy kis zsebrádió került elő. A két asszony most egymás szavába vágva kezdte magyarázni: — Kedvesem . . . — Azonnal zárja el. . . — Nem látja, hogy . . . A dáma volt az agresszívebb, ő kapta a visszavágást: a lány csodálkozóra kerekítette pupilláját, majd mint aki megérti, bólintott: — A néninek a kisfia? . . . Nem kapott választ. A hölgy orra alatt sértődötten remegtek a kis, szőke pihék. A másik is igyekezett megrovó kifejezést ölteni, de két kitelt pogácsaorcájáról csak úgy virított, hogy befelé kuncog. A lány vállat vont, szedte a cókmókját, elment; két fülkével odébb böm- böltette a rádióját, szerencsére nem túl hangosan szűrődött el idáig. — Istenkém, milyen szemtelenek ezek a mai gyerekek . . . — És micsoda züllöttség: csak rá kellett nézni! ... — toldotta meg a dáma. Az ismeretlen katona csak aludt. 16
