Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Koncz István: Az ismeretlen katona (elbeszélés)
Amikor a kalauz újra beállított éneklő hangon, hogy: „Menetjegyeket újabb félsz . . . Oppardon!” — maga Fekete sziszegte az arcába: — Barom! A kalauz meglepődött, elvörösödött és -— visszalépett a folyosóra, behúzta az ajtót. Hallani lehetett, hogy néhány lépés után visszajött, álldogált pár pillanatig az ajtó előtt. Nyilván összeszedte magát, s azon töprengett, hogyan kellene elégtételt venni a hivatali tekintélyen esett sérelemért. Kis habozás után mégis elment. Fekete úgy érezte: a „barom” szóval valami szelep nyílt ki benne egy villanásra, s némi gőz szökhetett ki belőle, egyszóval megkönnyebbült. A két asszony rokonszenve is hirtelen feléje fordult, amit egy-egy meleg pillantással juttattak kifejezésre. — Igaza is van ... Jó, hogy valaki megmondta neki. — Hogy egy vasutasnak ilyen rövid esze legyen . . . Ez a rokonszenv azonban Feketének egy cseppet sem esett ínyére. Sőt, újra gyülekezni kezdett tőle a „gőz”, feszült benne az indulat. Ez a két kotló lúd vele ne közösködjék. Nehogy azt merészeljék hinni, hogy ő a katona védelmére kelt, hogy ő jószándékból. . . Ámbár egy kissé zavarba jött. Való igaz: sajnálta volna, ha a katonának fel kellett volna ébrednie. De ebben az érzésben is inkább a vasutas iránti méreg volt erősebb, mint a legény iránti szánalom. A festett hajú nő arcán lassan valami ideges szomorúság lett úrrá. Sóhajtott, felállt, szedelőzködött. — Leszáll? — kérdezte a kendős csipetnyi örömmel és diadallal. —• Le, megérkeztem. — Fölvette a kabátját, leemelte a bőröndjét (Fekete dehogyis segített volna neki!), tekintetével mégegyszer végigsimogatta az alvót. —- Nagyon kérem, el ne feledkezzenek róla. — Bízza csak ránk . . . Fordított esetben a dáma talán azt mondta volna: rám. A kendős azonban csak így, többes számban, s mindebben volt valami megbicsaklott, falusias szemérem. Hanem ő is hazudott. — Maga meddig utazik? — kérdezte Feketét, mikor magukra maradtak. — Hazáig ■—■ mordult egyet Pokróc-Fekete. Az asszony megszeppenve húzódott vissza a kendő csigaházába: — Mert én a következőnél leszállók ... És akkor majd, ugye, lesz szíves felébreszteni ezt a szegény . . . Arra ugyan várhatsz! -—- gondolta dühös-kajánul a férfi. Abból nem eszel. . . De nem mondta meg, hogy ő sem utazik Alsóörsig: ez a vallomás valamiképpen következetlenség lett volna az előzményekhez, a közlékenység goromba visszautasításához képest. Hallgatott, s még egy morgással sem viszonozta a pogácsaképű félénk jóéjszakátját. És tulajdonképpen ekkor kezdődött a baj. Most tehát ő, Pokróc-Fekete vette át a stafétabotot. Persze, őt ez nemigen zavarja. Majd szól valakinek, hogy költsék fel ezt a szerencsétlent Alsóörsön. Vagy esetleg nem is szól. Elfelejti. Kimegy a fejéből. Ő az ilyen dolgokban — amitől holmi pogácsaarcú falusi asszonyoknak és öregedő, éhes dámáknak meghatottsággal és bűnös gyengédséggel lesz csordultig a szívük — szóval ő az ilyen dolgokban nem vesz részt. Ámbár . . . mégiscsak egy katonáról van szó, végeredményben, ha tejfölösszájú is, és ha nem is volt még alkalma puskaport szagolni a fronton. (Ne is legyen!) Na, majd szól valakinek: rántsák meg a fülét Alsóörsön. 17
