Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Koncz István: Az ismeretlen katona (elbeszélés)

A fejkendős Feketére pillantott oldalt, lopva, és egy picit elpirult; a festett pedig kibámult az ablakon a sötét semmibe, és a mosoly ott bu jkált-táncol t- remegett széles szája körül, játszadozott a gondolattal. Fekete tüntetőén hallgatott, arca közönyös és megvető maradt, nem avatkozott a társalgásba a néha- néha felélövellt kérdő pillantásokra sem, legfeljebb fensőbbségesen néma és mérges tekintete válaszolt helyette, mintha csak azt mondta volna: „Mennyi butaságot locsogtak itt összevissza, látszik, hogy sohasem voltatok katonák.” Persze, ő sem tudta volna kitalálni e mély alvás okát, de hát nem is töprengett rajta: alszik, kész; mi van abban? Katona! — ezzel minden meg van mondva.

A katona békésen tűrte, hogy turkáljanak egyszerű, de titokzatosnak tűnő életében, glóriát fonjanak a fejére, legendát, hőskölteményt vagy éppenséggel pikáns kalandokat szőjenek alakja köré; nem érdekelte, hogy vannak-e, s hogy ki a vigyázói, s hogy távol vagy közel járnak-e az igazsághoz. Egyenletesen és erőteljesen szuszogott, feljebb kúszott az ülésen, behúzta vagy kinyújtóztatta valamelyik lábát, néha fájdalmasan horkantott egyet, majd becsukta a száját, nagyot nyelt, ádámcsutkája le-föl járt — a két nő ilyenkor aggodalommal elhallgatott —, aztán egy-két pillanat múlva újra csak elnyílt a szája édes álmában. Jobb karjával támaszkodott, de valahogy kényelmetlenül, kifordítva: keze- feje feküdt az ülésen, csuklója láthatóan feszült. Ezt a dáma fedezte fel; meg is örült a felfedezésnek; odanyúlt, hogy megigazítsa.

— Ne, felébred szegény! — tiltakozott féltékenyen a másik, de már késő volt. A hölgy óvatosan megemelte a katona karját, megigazította, s most már fordítva, tenyerével lefelé helyezte vissza a padra.

— így jobb neki — suttogta diadalmasan. A legény nem ébredt fel. Valami enyhe laktanyaszag áradt a ruhájából — csizmatároló raktáraké, gőzös mosodáké — s elvegyült a hölgy levendulaillatával meg a Munkás füstjével. Odakint szemerkélt az eső.

— Most hol vagyunk? — kérdezte a fejkendős az egyik állomáson. Fekete meg akarta mondani fejből (két évtizede ingázik ezen a vonalon, minden harmadik héten éjszakai műszakból), aztán mégis hagyta, hogy a dáma betűzze ki a rosszul megvilágított kis épület homlokáról.

— Ki kellene nyitani az ablakot, akkora itt a füst, attól krákog szegény . .

Az oldalvágás Feketének szólt, de nem vett róla tudomást.

— Nem, megfázik!

— Hiszen melege van: csak úgy fényük az arca.

— Éppen azért! Megcsapja a hideg.

Most tehát a józan parasztérv győzött; a dámának vissza kellett vonulnia.

Éneklő hangú kalauz nyitotta rájuk az ajtót:

— Menetjegyeket kérem kezelésre, ahol még . . .

— Psssszt! . . .— szisszent rá egyszerre mind a kettő. A ,,sz” élesebbre sikerült a kelleténél, a fiú majdnem fölriadt. A kalauz megijedt a sziszegéstől, mintha két, kicsinyeit féltő liba támadt volna rá; válla közé kapta nyakát, visszahúzódott, az ajtóra is vigyázott, nehogy zajt csapjon vele.

Később ismét a füstre kezdtek panaszkodni: ,,ő” — mármint az ismeretlen katona — bizonyára nem dohányzik, azért fintorgatja így az orrát álmában. De Fekete tudta, hogy ők maguk, ez a két sziszegő tojólúd nem állhatja a cigarettát; rágyújtott hát még egyre, csak azért is. Rettenetesen utálta mind a kettőt. Ez, ez a festett elmehetett volna virágosztó nőegyleti elnöknőnek, mikoriban őt vitték a frontra, marhavagonban . . . Amaz meg hadiözvegyekre emlékeztette, eltűnt férjű, siránkozó alföldi tanyásnékra, akik jószívűen egy

15