Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője
József cimbalmossal. Celldömölk—Alsóság cigánytanyáin is gyakran feltűnt a gyalogjáró népdalgyűjtő. Szívesen sétálgatott Bozsok, Cák és Velem felé is, ahol a halmok összeölelkeznek a tündéri fenyveserdős kőszegi hegyekkel. A vasi Hegyháton ugyancsak szeretett bolyongani, Gyakran látta őt Katafa, Pinka- mindszent, Balozsameggyes, Nyőgér, Sótony, Ikervár, Káld és lentebbi táj, ahol a Berzsenyi megénekelte kép csábította: „Ti kékellő halmok! Gyönyörű vidékek!” . . . Évek múltával Szentgotthárd környékén is tájolt a gyűjtőcsoport, Ismételten többször is behatoltak Őrség ősi és elzárt településhelyeire, ahol nemrég még így verseltek a népviseletről: Széles gatya, bő üllep: Kondorfái viselet. Néha éjszakába nyúlt a gyűjtés. Egyik májusi hajnalon a csörötneki úton hazafelé hajtott az autó. A fák között minduntalan foszforeszkáló szemek villogtak rájuk. Az őzikék és nyulak kijöttek az erdő sűrűjéből, és bámulták a jól megkésett népdalgyűjtőket. Érdekes, hogy a falusi nép adta a legjobb népdalokat, népénekeket, viszont a városi muzsikusoknál vette fel Lajtha a legformásabb, legértékesebb hangszeres darabokat. — Mi az oka ennek? — Nyilván az, hogy a városi élet kedvezőbb a zeneegyüttesek számára, jobban összeszokhatnak, igényesebb a közönségük is. Lajtha tehát meggondoltan szakított a régi — mondhatjuk bartóki eljárással, hogy csakis a falusi, sőt a falujából soha ki nem mozdult énekest, muzsikust fogadjuk el forrásként. A zenekarvezetők műsora éppen azáltal gazdagodott, hogy sokfelé jártak, sokféle ízlést szolgáltak. A vasi öregek például mindig kérték a klarinétostól a Rákóczi nótát, Egy éjjel néha tízszer is. Munkás, paraszt és polgár egyképpen igényelte a szabadságharcok zenei ereklyéit. A kuruc kor zenei emlékeit őrizte Tendl Pál cimbalmos-prímás. Lajtha egyik legjobb fogása, felfedezése volt, amikor rátalált erre az emberre. — Hogyan? — A soproni szálló éttermében éppen egyik falusi gyűjtőút fáradalmait pihenték ki, miközben az örökké figyelő, fülelő Lajtha hirtelen az étterem sarkában halkan muzsikáló cimbalmosra veti tekintetét. Keményen veri az a húrokat, és dallamot játszik, nem pedig csak a kísérőakkordokat. Ilyen szokást, játékmódot csakis Erdélyből ismert eddig Lajtha. A népzenegyűjtők szerint ez az úgy nevezett „erdélyi érces hang.” Lajtha rögtön rácsapott, és egy évtizeden át foglalkozott vele. Kibányászta zenetudását szinte a végletekig. Tendl Pál édesapja téglagyári munkás volt, édesanyja cigánylány, Anyai nagyapja, Sárközi István, népiesen „a Búbuc”, Körmend és környéke „csárdáskirálya” volt a múlt század derekán. A kis unoka hat éves korától tizenhárom éves koráig vele muzsikált, és rengeteget tanult tőle. Azután különböző falvakban és bandákban hányódott, míg jött az 1914-i világháború, és a régi muzsika korszaka lezárult. Tendl és két fia később családi zenekart alkotott, és a változó idők divatjának hódolva hallgatót, csárdást, tangót, keringőt muzsikált. Már csak az előadásmódja árulkodott afelől, hogy a cimbalmos-prímást érdemes lesz megvallatni! Lajtha szívós munkába kezdett. Meghallgatta régebbi műsorszámait, és vitatkoztak. Ebbe beleszólt a két Tendl-fiú is, mindketten javakorabeli zenészek. Apjuk nemegyszer így zárta le a vitát: Ne tanítsátok apátokat arra, hogy hogyan kell gyereket csinálni! — és Lajthával egyetértésben felidézte a szunnyadó régebbi, legrégebbi zenei emlékeit. Éjszakákon át törte fejét, és ha felködlött egy-egy táncdal a legrégebbiek közül, akkor reggel hivatta nagyobbik fiát, és lekottáztatta vele legalább vázlatosan a dallamot. Mire Lajtha ismét 66
