Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője
megjelent Sopronban, Tendl Pál cimbalmán már vígan és épségben felcsendült a visszaidézett szökevény dallam, Bubuc csárdáskirály valamelyik műsorszáma. — Gyakran visszatérni az öregekhez! — hirdette Lajtha, és hogy mennyire igaza volt, azt éppen Tendl Pál zenekincsének feltárása igazolta. Több kötetre valót adott ez a soproni kávéházi muzsikus a népzenetudománynak. Lajtha gyűjtési tapasztalata volt, hogy az öreg ember hamar elfárad, és akkor már kevéssé emlékszik. Borozgatás is elálmosítja őt. De ha hetek, hónapok, sőt évek múlva ismét jelentkezik a gyűjtő, akkorra ismét lesznek felújult emlékei, kincsei. A szombathelyiek hívták fel figyelmét Csejtei István prímásra. 1952-ben Lajtha név szerint felkereste őt, és a Savaria Étteremben hosszasan tárgyaltak. Sőt — ahogy a cigányprímás kedvesen visszaemlékezik — még össze is vesztek, ugyanis ő azt találta mondani, hogy: Professzor úr, ön nem ért ehhez a zenéhez, ön csak a komoly zenéhez ért! — mire Lajtha szívből fölkacagott: — Meg hogy én nem értek a cigányzenéhez?! . . . Valahányszor újra összeültek, mindig tréfálkozott: — Na, Pista fiam, megváltoztattad-e szavadat, hogy én nem értek ehhez? — Sokat nevettünk rajta, — meséli Csejtei — és ebből is láttam, hogy úgy szeretett, mintha a fia lennék. Minden évben eljött hozzám három-négyszer. 1952-től 1963-ig tartott ismeretségünk. Főképpen az 1958—59-es években vette föl muzsikámat a rádiókocsival. Előre értesített, hogy mikor jön. Leveleit mind megőriztem, hiszen legkedvesebb emlékeim. Sokszor együtt mentünk falura. Idős emberek — akik azóta mind meghaltak — énekeltek, vagy valamelyik hangszeren muzsikáltak nekünk. Vas területén jártomban megismertem olyan dallamokat is, amelyeket nem hallottam más alkalommal soha. Felírtam, mert amit egyszer meghallok, azt lejátszom, és le is tudom írni. Mint a gép, úgy írtam előtte, és muzsikáltam a dallamokat. — 1963-ban, mikor utoljára volt nálam Lajtha professzor, mondta, hogy: — Küldd fel nekem kottáidat is, felhozatlak a rádióba, és elmuzsikálod . . . Majd megírom, hogy mikor! De levele helyett már csak a halálhíre jött. Szép dallamok maradtak nálam — és megmutatja kottáit —, szeretném még átadni, elmuzsikálni, mert ezek is a Lajtha-gyűjtésekhez tartoznak.” Csejtei gyűjtését — mert gyűjtővé nevelte őt Lajtha, — a rádió azóta részben felvette, de akad még érdekesség, érték nála is. Legutóbb Szombathelyen a Vidám étteremben ismét beszélgettünk Csejtei István prímással. Telt háza volt, asztaltól asztalig járt, ahogy a vendégei kérték, és muzsikálta, amit az asztaltársaság rendelt: hallgatót, katonanótát, bigint, indulót. Mikor közelembe ért, megkértem, muzsikálna valamit Lajtha válogatásából. Széttárta karjait és meglepődve kérdezte: — Itt? Nem! Itt nem lehet. . . Egy kissé szomorú lett a Vidám étterem patinás falai között. Talán ha többen kérnék, ha irodalmi-zenei asztaltársaság alakulna itt is, mint Szegeden Tömörkényé volt, — annak a kérésére majd beleszövődhetne a szórakoztató zenélésbe mégegyszer a Rákóczi nóta, vagy a kuruc kori táncdallam, a Koccintós, vagy a Lengetős is. Művészperceknek nevezi néhány budapesti cigányzenekar azt a pár perces, fél órás pódium-műsorát, amikor ilyenféle bemutatót tart, Biharit, Lisztet, vagy Lajtha-gyűjtést muzsikál. Lajtha népdalfeldolgozásait nem tekintette önálló szerzeménynek, opusszámot nem adott nekik. De hozzátartoznak életművéhez, — és Dunántúl népművészetéhez is. 1924-től 1953-ig erdélyi, alföldi és középdunántúli gyűjtéseit dolgozta fel, de 1953-tól már csakis a nyugat-dunántúlit: Soproni képek I (1953), Soproni képek II. (1958) és Vas megyei kuruc képek (1960). Tendl, Csejtei és 67
