Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője
hajtotta az utat, mert — ahogy mondogatta — az öregek nem várnak sokáig. 1963 januárjában 18—20 fokos kegyetlen hideg járta heteken keresztül. Nagypöse községbe, — mai névvel Gyöngyösfalu — igyekeztek, persze gyalogosan. Légzéskor fújtatott a mell, ráfagyott az arcra a zúzmara. Lajtha fülei szinte lefagytak. — Dörzsöljétek! — mondta, és ment tovább. Máskor egy kis falusi állomás fűtetlen, sötét várótermében két órát vártak, mert késett a vonat a hófúvásban. Rettentően fáradtak voltak, még a szó is nehezen ment. — Hát érdemes volt idejönni ilyen időben, — kérdezte az útitárs, — hiszen majdhogynem üres kottapapírral megyünk haza? .. — Érdemes volt — felelt Lajtha —, mert az is eredmény, ha tudjuk, hogy itt már nincs keresnivalónk. — És másnap reggel ismét úton volt, mert nem nyugodott, amíg népzenei „fehér foltok” mutatkoztak Nyugat-Dunántúl térképén. — Merre járt legtöbbször Lajtha és gyűjtőcsoportja? Sopron körzetében többször látogatták Vitnyédet, Kapuvárt, Szanyt, Hüvelyt, melynek nemcsak csipkéje, de dalosai is érdekesek, Fertőrákoson sok telepest talált Lajtha. Tőlük felvidéki anyagot gyűjtött. Sokszor látták őt Hidegség, Beled, Markota-Bödöge, Babót, Nagycenk, Sarród énekes asszonyai is. Peresz- tegre, Hujman Mari nénihez legalább tizenkétszer elment, mert sok rejtett anyagot sejtett. Osli községben nagyon élvezte, hogy az Árpád-kori településű lakosság ié-vel beszél, a szép-et sziép-nek ejti. Iván községben a sok cigányzenész vonzotta. Búcsú és Dozmat pedig a regösének ősi fészke lévén, különösen felfokozta érdeklődését. Rendkívül nyugtalanította, hogy Dozmaton nem talált regöst. Itt még kell lenni a regöséneknek is! — mondta, és hatszor visszatért, de hiába. Halálos ágyán is erről beszélt. Halála után egy hónappal gyűjtőtársa megtalálta az Árpádok kora óta bujkáló népszokás énekét. Petőházán a 95 éves Peszlen Györgynét tízszer látogatta meg, Sopronkövesden is legalább ennyiszer jártak. Szombathely körzetében többször átkutatta a várossal egybeépült Herény, Ólad, Kámon régi községeket, továbbá Nárai, Nádasd öregjeinél tett látogatást. Kedvence volt Dér Vince 88 éves és Nárai Antal Mihály 95 éves énekmondó, Oszkón pedig a 84 éves Papp Istvánné. De mindegyiken túltett korban a 100 éves Kondics István. Váltig mondogatta, hogy nem hal meg addig, amíg minden dalát el nem „ineköli” a pesti úrnak. Kámonban lakott a 99 éves Albert József - né, Németh Teréz. Ö is szívesen várta vissza a professzor urat, és sírva fakadt, mikor váratlan halálhírét olvasták az újságban: a népdalgyűjtő gyertyája gyorsabban égett. . . Vasvárott két cigányzenésszel barátkozott, Szecska és Szamóca sok régi muzsikát tudott. Gencsapátiba éppen tizenkétszer látogatott el Lajtha, és vége-hossza nem volt a tréfálkozásnak, incselkedésnek, amit a „szent énekek” gyűjtése közben a két „menyecskével” tett. Simon Fáni és Iker Mari néni. 90— 90 éves volt éppen. De minden tréfán túltett Gáspár János bátyánk, aki olyan finom pikantériával, népi szimbolikával mesélte el a legborsosabb történeteit, hogy megérdemli szavai megörökítését: „Legény koromban egyszer elindultam a peresztegi búcsúba. Látom ám, hogy Mari is odafelé tart. — Gyerünk együtt — mondom —, legalább jól elbeszélgetünk az úton. Beérünk az erdőbe, mondom talán le is heveredhetnénk itt a sűrűbe. Aztán, hogy szó szót követett, nagyon megszomjaztunk. Hát én bizony hatszor is megmerítettem a vödrömet a kútba. Jólesett Marinak is. Hát így mentünk mi a szent búcsúba . ..” Ilyenféle históriák után persze hogy könnyebben emlékezett János bátyánk az ájtatos búcsús énekekre és a szomorú virrasztókra. Sokszor tárgyalt Vép falu 70 éves öreg prímásával, Kányási Jenővel, és Gérce községben a hasonló korú Peka Horváth 65
