Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Koncz István: Az ismeretlen katona (elbeszélés)
KONCZ ISTVÁN AZ ISMERETLEN KATONA Amikor Pokróc-Fekete felszállt Fehérváron az éjszakai vonatra, a katona már ott ült a fülke sarkában, legbelül az ablak mellett, háttal a menetiránynak. Aludt. Szélesen elterpeszkedett az ülésen, lábát kényelmesen előremeresztette, kissé lejjebb is csúszott, feje ott zötykölődött a deszkafalak vinklijében, derékszíja kieresztve, zubbonyán a két legfelső gomb kigombolva, sapkája a szemén, szája tátva ... — és aludt, aludt mélyen és megzavarhatatlanul, mit sem törődve a kényelmetlen helyzettel és a körülményekkel, a vele suhanó fülkényi mikrovilággal, aludt elringatva a kerekek monoton ritmusától. Rajtuk kívül még ketten voltak, két nő, egy fejkendős parasztasszony, jó negyvenes; meg egy már szarkalábas arcú és pelyhesállú, festett hajú dáma, aki alkalmasint idősebb lehetett, mégis nénizte a másikat; suttogva váltottak egy-két szót. Fekete köszönés nélkül telepedett be közéjük. Rágyújtott egy Munkásra, nagyot krákogott — a fejkendős beérte egy szelíd-rosszalló pillantással, de a dáma, mint egy arkangyal, tiltón emelte fel ujját: — Alszik! — mondta. Fekete megvonta a vállát: — Látom, na és — s még egy kurtát krákogott. Nem ügyelt rájuk többé; a suttogásból, félszavakból mégis meg kellett értenie, hogy a katona már akkor is aludt, amikor e két őrangyal felszállt; ők nem is váltottak vele szót, csak egy korábbi utas bízta rájuk. Nem lehetett tudni, hogy a katona honnan jön és hová megy, csak hogy Alsóörs előtt fel kell ébreszteni, mert ott átszáll: ez volt a megbízatás, a távoli, közvetett kérés, amelynek most ők voltak átmeneti letéteményesei. Úgy vették át, mint valami stafétabotot. Ez a titokzatos bizonytalanság — hogy egyebet nem tudtak róla — és a felelős megbízatás valami izgalommal töltötte el a két nőt, sőt, láthatatlanul ott lebegett az egész kupéban. Az ismeretlen katona alvó alakját az aggódás és szeretet fátyla övezte, amelyet ingerkedve próbált fellebbenteni a fürkész kíváncsiság. Sok mindenfélét lehetett képzelni, gondolni róla, s a nők — minthogy nyilvánvalóvá vált: a kiskatonát nem lehet egy kis suttogással kimozdítani mély álmából — ki is mondták, amit gondoltak; eljátszadoztak a találgatással. Izgalmas, nőknek való játék volt; többet ért. mintha tudtak vagy megtudhattak volna róla valamit; ha ébren van, talán szóba sem állnak vele, vagy csak civil tartózkodással ereszkednek le hozzá; ebben az álomfeletti játékban és őrködésben azonban társnőkké, majdhogynem vetélytársakká váltak. Ez, ez a hullamély álom, ez volt a legizgatóbb számukra az egészben. Honnan jön? Valami gyakorlatról talán. Vagy őrségből. Biztosan valami hőstettet vitt véghez, azért ilyen fáradt. És biztosan azért adtak neki szabadságot, jutalmul. . . Vagy talán épp szabadságról utazik vissza, és azért kell okvetlenül felébreszteni, nehogy elkéssen. (Ezt az „okvetlenül”-t a két asszony oly magától értetődőnek képzelte már, mintha maga a kiskatona személyesen bízta volna meg őket így.) De ha szabadságról jön, akkor miért ilyen fáradt? Lehet, hogy családja van. Hogy nős. De nem, újabban nem nősülhetnek katonaság előtt, csak engedéllyel, és különben is még egészen kölyök (de máris milyen férfias, szinte „harcedzett”!), húsz éves sem lehet még. . . Lehet, hogy van valakije .. . utó végre . . . 14
