Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Keresztury Dezső: Arany Dante-ódájáról
2 Egy költő életművét nem utolsósorban a benne kibontakozó hivatásérzés és céltudat határozza meg. Arany, ifjúkorában csődött mondott kísérletei után, visszahúzódott szülőföldjére, a parasztmezőváros Nagyszalonta világába: úgy döntött, hogy „lesz közönséges ember”. Pályájának első korszaka, a lassú készülődés 30 éve majdnem felét teszi ki életének. A nagy magyar reformmozgalom magasra csapó árja emelte őt is magával. Ennek eszményei hatották át, amikor 1846-ban a nyilvánosság elé lépett a Toldival. Ez a költői elbeszélés az idők teljességében érkezett: évtizedek erőfeszítéseit foglalta össze s emelte a társadalom aktuális életének sodrából a nagy jelképek magasába. A legnagyobb díj, amit Arany érte kapott, Petőfi barátsága volt. Ez a költő értelmet adott Arany tehetségének, célt munkájának. Visszaadta hitét, hogy érdemes az elszigetelt én sivatag magányából a közösség eszményeihez kitörni: bekapcsolta a népmozgalmak eleven valóságába. ,,S ez az igaz költő, ki a nép ajkára Hullatja keblének mennyei mannáját” — kiáltotta feléje Petőfi. Válaszában Arany „népi sarjadék”-nak vallotta magát, „ki népével él, érette, általa”. A nép költőjének feladatait látta maga előtt akkor is, amikor a forradalom és szabadságharc — a „világcsoda” — összeomlott, s a harcokban eltűnt barát legendává eszményült a pusztulásban. A küldetés hite oly mértékig áthatotta, hogy az elnyomás első éveiben, igen nehéz külső és belső körülmények között is páratlanul gazdag termést hozott költészete. Hivatástudata azonban egyre mélyülő válságba került. Sikerült ugyan túlélnie a katasztrófát, de szíve mélyén, lelkiismeretének ítélőszéke előtt — s erről leveleiben, verseiben ismételten szó esik — újra meg újra fel kellett vetnie a kérdést: miért, hogyan s mi végre maradt épen? A válaszok egyelőre őt magát nyugtatták meg legkevésbé. Mint később balladái hőseit: álmatlanság, rémlátás, a lélek kínzó nyugtalansága kísérte. Iszonyatos mélységekbe zuhant, s amúgy is ingatag, a maga szerepét illetően mindig bizonytalankodó cél tudata teljességgel megingott. Hogy élni s megint harmonikus erővel alkotni tudjon, úrrá kellett lennie élményei, érzései és gondolatai vad hullámverésén. Mindez eléggé megmagyarázhatja ezekben az években létrejött műveinek — első lírai virágkorának — rendkívüli személyességét és töredékességét. Túlérzékeny kedélye egyébként is minden emléket élve temetett magába; s ha igazi ihlet érintette, dúsan és mélyre szétágazó gyökérzeten szikrázott át villanyos árama; váratlan helyeken sajdította meg, vagy sebezte élesen a kedély, az idegrendszer rejtőzködő pályáit. Ezt a lírát a vissza már nem nyelhető kín, az elérhetetlen eszményeket idéző vágy fájdalma, a sűrűn és mélyről felszakadó vér fekete-piros színezete, a romok közt felrémülő látomás nagyarányúsága s a lassan mégis kivívott egyensúly könnyek közt mosolygó derűje teszi olyan félreismerhetetlenül egyénivé, olyan megrendítően emberivé. Ezeknek a személyes lírájú verseknek főszereplője, Arany, most már fenntartás nélkül költőnek tudja magát. De nem boldog, helyével és szerepével tisztában és egyetértésben levő költőnek. Ilyennek talán csak a Toldi évében érezte magát. Pályáját egyébként a hivatásának problémájával viaskodó versek kísérik végig. A költői mesterség, a költősors kérdéseit nem Arany tette — még a magyar irodalomban sem — a vizsgálódás, ábrázolás tárgyává. Már a renaissance is csak felújította, a maga értékrendje szerint értelmezte s fejlesztette tovább a számára elérhető antik és középkori hagyatékot. S azóta hányféle változata alakult ki a szerepeknek; a mesteremberből mágus, a litterátorból zseni lett: Prométheusz utóda, mása. S hogy megnőtt az „üstökösként elzúgó” romantikus 48
