Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Keresztury Dezső: Arany Dante-ódájáról

lángelmék sora a XVllI—XIX. sz. fordulóján megérlelődő, győzelmet arató vagy levert szabadságharcokba torkolló forradalmak idején! Ez a kor vetette el a százados mintaköltőket, élükön Vergiliusszal, ez fedezte fel Horatiusbán a vatest, ez választotta eszményül a természet fenséges és féktelen alaktalanságával alkotó Shakespeare-t, az ősi déltengeri világ vak énekesét, Homéroszt, vagy az elhanyatlott, boldogtalanul gazdag északi világ énekes királyfiát, Ossi- ánt. De hova lettek ezek az istenekkel vetekedő költőeszmények a polgárság győzelmével?! A XIX. sz. derekától kezdve mindjobban elszaporodnak a társadalom szélére sodródott, vagy teljesen ellenzékbe szorult különcök, fantaszták, bohémek. Jelképes értelmük, hogy az emberfeletti emberré istenülés költőfilozófusa, Nietzsche fogalmazta meg e sors egyik legkeserűbb jellemzését: „csak bolond, csak költő!”

Arany mind e problémákat ismerte, legtöbbjüket átélte; a jellegzetes típusok egész sorával találkozott. Első eleven s megvalósuló hivatás-eszméjét — ismétlem — Petőfi sugalmazta. A látnok-költő, a bújdosó nép előtt járó fényoszlop, a jobb sorsot kereső elnyomottak, a szabadságukért felkelő nemzetek igazságának ez az emberfeletti énekese: barátja volt. Ott lobogott fel s hamvadt el szeme láttára; ott élt tovább őbenne is. De hogyan lehetett volna példájának folytatója Arany a teljesen megváltozott körülmények között, az elnyomott hatalom éber rendőrei s a szétvert nép körében, ahol Petőfi nevét kiejteni is életveszélyes volt. De Arany egyébként is elhárított magától mindenféle zseni vagy vátesz-költő szerepet. Ahogy lírájának egészét, költő-problematikájának ezeket az ábrázolásait is valami bíráló, sokszor fájdalmasan, sokszor humorosan önironikus őszinteség jellemzi. A prometeuszi alkotóművészekről, a fényoszlop-költőről kialakult romantikus eszmények minden pompáját leégette magáról s a meztelen emberség pőre fájdalmával, igénytelen vigasztalásaival áll előttünk. A nép költőjébe vetett hite érthetően megingott az új körülmények között. Az ekörül lejátszódott keserves küzdelemnek több olyan versben követhetjük nyomát, amelyeknek hőse nyíltan vagy rejtőzködve maga a költő. A lantos, a Leteszem a lantot, A költő hazája, A dalnok búja már címükkel is utalnak tárgyukra. Idesorolhatók a közvetlenül Petőfi emlékének szánt olyanféle versek, mint az Emléklapra, az Emlények s rokonaik.

E tárgykör egyik legremekebb darabjában, az Ősszel-ben világirodalmi jelkép-világba lép Arany: azokhoz a példa-költőkhöz fordul, akiket Herder állított világraszóló hatású párhuzamba: Homéroszhoz és Ossiánhoz. Első férfikora idején — mint akkor valamennyi a maga népi-archaikus rétegei felé forduló nemzet költői — Arany is Homérosz tejjel-mézzel folyó költészetét választotta fő mintaképének. De már a Toldi ősidilljének szomszédságában ott kísértett Ossián „ködöshomályos éneke”. A visszaálmodott aranykor világát felidézni — írta 1847-ben Petőfinek — „Homeros kellett volna, most Ossián, ki a fajulni kezdő ivadékot az elődök erényeire visszaemlékeztetné”. „Észak Homer”-jának mítoszába először az ébredő népek nemzeti érzése költözött: ez világraszóló hatásuk fő titka. Első magyar tolmácsa s a magyar romantika férfias-hazafias nemzedéke is a nemzet-ébresztő költőt kereste a „koldus királyfiban”. Arany számára a katasztrófa után Homérosz világa már csak ős-idilli vágyálom lett. Az Ősszel-ben a „hunyó dicsőség lantosa” uralkodik: a maga szerepét is ezével azonosítja. Arany azonban még a legboldogabb ihletettség, a teljes költői önátadás perceiben sem lépett túl a maga emberi-erkölcsi határain. Saját személyére vonatkoztatva tehát nyilván még a romok közt könnyeiben úszó. népét panaszolva gyászoló magyar bárd-költő szerepét is némileg túlzottnak, pateti49