Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)

nyét idézi. Batsányi volt az első költő, akiről hallottam. Könyvszekrényünkben ott volt verseinek egy kisebb kiadása, lehet, hogy az ő sorait próbáltam kibetűzni először, később pedig, halála századik évfordulójára, én rendeztem sajtó alá legszebb írásait. Az első emlék a gyerekkor ellenőrizhetetlen világát idézi, s ma is megdobogtatja szívemet. Iskolába menet, minden nap, az ő nevét olvastam az utcatáblán, s nevünk rokonhangzása az ismeretlen részesévé tett, egyszerre jelentett büszkeséget, s homályos elkötelezettséget, ami az évek során mind határozottabb körvonalat kapott.

Mi a szomszédban laktunk, a neve sötét betűkkel állt az utcatáblán.

Vallottam, én is egy vagyok vele,

ki hűségesen minden délben várt rám.

Nevem nevének majdnem a fele,

Bár így lenne munkám is részese.

Persze csak egy utcával kellett tovább mennem, s teljes nevemet olvashattam, mely a bizonytalan rokonságot idézte, a szabadságharc hősét, akit a szolgálat közülünk hívott az első sorba, hogy aztán életével pecsételje meg hűségét. De itt volt a közelebbi és valóságosabb ős, apai dédapám is, akiről ugyan nem neveztek el utcát, de olyan elevenen élt szavaink között, hogy igazán nem csodálkoztam volna, ha egyik nap ajtónkon kopogtat. Neve buzdítás volt, sejtelmes sorsa óvó figyelmeztetés, melyet az utódok megbocsátó mosolya sem tudott enyhíteni. Mert a szabadságharc katonája volt, neve az elsők között szerepelt, midőn megvették Budavárát, amit szobánkban egy ódon rézkarc is idézett. A bukás után Világostól gyalog menekült Zalakoppányig, s haláláig sem heverte ki a szégyent. Családi fogalmaink szerint egyszerűen elzüllött; előbb ott ült a koppányi borházban, s megpróbálta mámorba fojtani a honfibút, aztán, mikor kikopott mindenéből, Egerszegre ment, s fuvaros lett. Minden elúszott, a föltámadásra sem maradt remény, s nagyapámat már csak az isteni beavatkozás emelte ki a szegénységből a városi altiszt felhőtlen boldogságába.

Emlékek árnya lebegett a tapolcai utcákon, s ha még ez is kevés lett volna, itt volt dédanyám, a szemtanú, aki kislány korában még látta a gyilkos császárt, Ferenc Józsefet, Lovas határában, midőn Budára vonult, s az emlék nyolc évtized múltán is megremegtette. Vagy itt volt nagyapám, az eleven legenda, aki Jókait idézte, Blahánét, Eötvös Károlyt, s arról beszélt, hogy ott lelkesedett a régi füredi színház nézőterén, a Két pisztoly előadásán.

Az ő személyük vezetett át a jelenbe, mely azóta szintén történelem lett, adalék a múlthoz. S mikor ott álltunk hárman a főtéren, P. fanyaron megjegyzi, „persze Braun úr is történelemmé vált”, s jobbra mutat, a történelmi színtérnek kijáró meggyőződéssel:

— Szóval itt volt az üzlete. Valóban érdekes ez a tér, a középkori városok épültek így, hogy minden út egyetlen pontba fusson össze.

Megszámoljuk — hat út torkollik a térbe. Nem lehet megkerülni, bármerre menjen is az ember, minden út itt visz át. P. odaáll az árkádok alá, szemüvegét igazítja, s megszólal: „Kedves polgártársak ...” A régi szerepet próbálja, de tanáros külseje rögtön elárulja, hogy Tapolcán nem vitte volna semmire. Hangjából hiányzik az érces zengés, nem is figyel rá senki.

De ezzel sem érjük be. Még van időnk, céltalanul kószálunk a téren, a jellegtelen utcákon. Meg akarjuk nézni a barlangot, mely igazi nevezetesség; tekintélyes folyó kanyarog a város alatt, vize a templom mellett tör elő, ahol tóvá

18