Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Marafkó László: Külváros (vers)
Ha rajtam múlna, Baktait elküldeném most három hónap szabadságra. De- hát mi múlik rajtam? Lehet, hogy ez a nagy óvatosság már-már kóros aggályoskodás? Olyan vagyok, mint a ravasz jobbágy, aki azt lesi, ráng-e a hűbérúr arcizma, vagy azt, milyen felekezethez pártolt, hogy követhesse. Az idegrendszer feudalizmusa! Örökség. Gyönyörű! Nem? Már az is átfutott rajtam, hogy újra rászokom a cigarettára, csöndben, észrevétlenül s ha bemegyek hozzá, szemérmesen engedem, adjon csak tüzet, akár mind a tizenkét öngyújtóval is, hadd lássa, hadd érezze, hogy ő különb. Ne csak a felesége előtt tündököljön, előttem is. Hülyeség! Le kéne okádni az egészet, még magamat is! Előállni férfiasán: ez van, kész; akar-e segíteni, vagy nem? Sarokbaszorítani, mint igazi ellenfelet. Megfogalmazni kristálytisztán a lelkiállapotát, ott ülve négyszemközt vele, hogy magára ismerhessen. Az intellektust, most azt kellene a mellének szegezni, a homlokának! Igen, igen, ütközzön csak neki az agyának, hátha a saját maga ellen fordított dühöt ellenem tudná fordítani, és így észrevétlenül beleszeretne az indulatába. Ilyesmi még a szenvedélyt is pótolhatja. Vagyis: Baktait újra cselekvővé kellene tenni. Hagyja a papírégetést, az öngyújtócsattogtatást, hagyja a pózokat, inkább az én ügyemmel foglalkozzon. Kissé huncut logika, nem? Huncut és önző, de legalább hasznos. Ha közben kirúgna is az ötletem miatt, a vakmerőségemért belémszerethetne. S ha már belémszeret, egyen] ő- rangúak vagyunk. Nincs mese, ezt kell kiverekednem. A stílus maga az ember — emlegetik jó néhány százada. A stílusváltás ezek szerint az ember megváltása is lehet. Nem? Az ember jövője! Erre még sose gondoltam, de örülök, hogy épp most jutott eszembe. Olvastam vagy hallottam valahol, hogy az életben is, a művészetben is a forma meg a stílus csak azoknak menedék, kik már nem tudnak semmit adni. Én pedig tudok és akarok. Teli vagyok történetekkel, gondolatokkal, amik valójában minden megírt cikkemből kimaradtak. Ebből is elég volt! Ezentúl én nem akarok kimaradni a történetekből. Majdnem azt. írtam: a történelemből. Nem. Azért még ma nem megyek be Baktaihoz. Előbb még megírom a nagy szüreti cikkemet a Hegyaljáról. Hosszan és színesen. Ha volna humorom, úgy kellene megírnom, hogy két madárijesztő beszélget egymással a hegyen. Ez lenne az igazi pályazáró gesztusom. S ha leadom, utána elmegyek szabadságra, tíz napra és megírom első novellámat a kutyáról, aki, mert nagyon akart, hát megtanult röpülni. Szárnya nőtt, ettől kezdve úgy vadászott nyúlra, rókára, mint a sasok. Marafhó László: KÜLVÁROS Tűzfalak fókuszában dermed a fa, bogaiba akadva udvarostul a hold gombolyaga, téglák rácsozata őrzi meg arcom, s megigéz három sárga ablak, soha nem tudom meg, ki fojtja meg a lámpát, egyetlen változás, ha tavasszal zöld ámulatba esik a fa, s a gyerekeknek, ha a szemközti gyárból kibaktat az egyetlen falábú munkás. 7
