Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)
Ügy gondolom — hogy nem vagyok szerénytelen, ha azt állítom — hogy az emberiség becsülete ügyében is cselekedtem.” „Az ágyában lapult”, mondta Schaak. „Maga engem nem tud megsérteni” mondta Blum. „Maga majd csak akkor létezik számomra, ha bocsánatot kért.” „És miért nem kérdezősködött Ketta úr a maga becsülete iránt?”, mondta Senker megélénkülve, mert talált valami rágnivalót. „Nem tudom.” „Mit szól hozzá?”, fordult Senker Kettához. „Nem lehet semmit sem felhozni ellene”, válaszolta az. „Igyanak hát, uraim”, mondta Senker. „Senki sem hiányolta, senki sem kérdezte: hol van az a Blum? Látom, nélkülözhető volt. Egyszerűen küzdött a jogáért, hogy nélkülözhető legyen.” „Nem igaz”, mondta Blum. Alsókarjával az asztal lapjára ejtette magát, törzse az öklén nyugodott, szája nyitva maradt, majdhogy nem kiabált. „Nem tettem semmi ilyesfélét!” „Nem?” „Miért beszél ilyeneket?” „Akkor hát, ha ez jobban tetszik önnek, maga volt a homok a gépezetben. Ha mindenki azt tette volna, mint maga, sohasem jutottunk volna idáig. Legalább most elégedett?” „Olyan kellemetlen volt”, mondta Blum. „Rohamokat kaptam, letéptem a lepedőt, fel akartam kelni, kést kerestem, hogy megöljem a feleségemet. Olyan érzésem volt, hogy hihetetlen erőm van. A feleségem után nyúltam, belekapaszkodtam, és olyan borzalmasakat mondtam neki, amit csak gondolni lehet. Leköptem, de ő kitartott mellettem, a lepedő alá dugta karomat, aztán a lepedőt mindkét oldalamon feszesre húzta, ránehezedett, úgyhogy már nem tudtam magam körül csapkodni s csak a lepedő alatt vakarózhattam és rángatózhattam. Aztán egyszerre egész csendes lettem, már nem volt erőm. Akkor a feleségem elengedett, hideg szivaccsal lemosott. Én tudtam előre, hogy idáig fogok jutni, és már az elején megmondtam neki, hogy készítse majd a hideg szivacsot, ha annyira leszek. Tudja, mit láttam dehriumomban?” Ivott és erőlködött, hogy poharát megint egyenesen az asztalra tudja állítani. Még egyszer ivott egy kortyot, aztán az asztalterítő egy nedves foltjára tette. „Bizonyosan enni akart”, mondta Senker. „Nem, nem akartam enni. Marhanyelvet láttam a lepedőn. Sohasem érdekelt, de egyszerre ott feküdt, s bizonyos voltam róla, hogy az. Csak fel akartam emelni, egyszerűen két ujjamat alája tolni.” Kinyújtotta jobb kezének középső és mutatóujját és néhányszor ugyanarról a helyről elindulva, elhúzta őket az asztalterítő felett, miközben kezefejét lefelé fcrdította. „De az mindig odábbmozgott, amikor már azt hittem, hogy végre megvan. Alattam kígyózott, én mindig nyomában ujjaimmal. Egyszerre a karomon feküdtem és olyan gyenge voltam, hegy már nem tudtam magam alól kihúzni. Félelmemben kiáltoztam. Nyomorék vagy, gondoltam, s ide-oda dobáltam magamat. A marhanyelv meg a másik oldalamon látszott.” „M'lyen volt?”, kérdezte Ketta. „Nyers és egészen tiszta, egyetlen csepp vér sem látszott rajta. A fejem 8
