Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)

mellé akartam fektetni, merthogy olyan tiszta volt és nem hagyott foltot a lepedőn. De egyszerűen nem hagyta magát megfogni.”

,.Örülök a látogatásának”, mondta Senker, annyira hátratámasztotta fejét a vánkosán, hogy inkább a mennyezet, mint az asztal felé beszélt.

,,A háború előtt nagyszerű szakácsnőnk volt, állítom, hogy mindent remekül készített el.”

„Utoljára már csak negyven kilót nyomtam”, mondta Blum. Felállt, kigombolta kabátját és az alsó bordáira kopogtatott: „Itt egyáltalán nem volt semmi, csak bőr és csont, el sem tudja képzelni. Csak egészen kicsiny lépteket tudtam tenni.”

Jobb kezével Senker vállára kopogtatott, hogy az pillantásával kövesse, és amikor bizonyos volt benne, hogy Senker semmi mást nem láthat, mint a csontvázzá visszasoványodott Blumot, aki a felszabadulás napján felesége karján a lakásban hosszabb sétát tesz és akinek nincs reménye arra, hogy kitüntessék. Bemutatta a kis lépéseket, nem emelte fel lábát a szőnyegről, csak sarabolt velük a puha felületen olyan óvatosan, mint ahogy ma az eljegesedett utcán ment. Leejtett karral egyenesen keresztülcsoszogott a szobán az ablakig, válla felett visszanézve.

„El tudja képzelni?”, kérdezte. Visszatért az asztalhoz.

„Maga tehát agyonlövetett volna a parkjában”, mondta Senkemek, „ma pedig szabadon beszélgetünk róla. Emelem a poharamat és elismerem az indítékait.” A pohár azonban üres volt, Blum ennek ellenére ivásra emelte és a nyelvét tolta a pohár fenekéről oldódó csepp elébe.

Aztán felvette az asztalról a szalvétát, összehajtogatta, nem volt rögtön megelégedve a formájával, még egyszer élőiről kezdte és most valami hosszúkás alak sikeredett, Blum néhányszor végigsimított rajta, de nem lett egészen lapos. Aztán felemelte a két végénél fogva, s úgy tartotta, hogy kissé lelógjon.

„Közben fel kell állnom”, mondta.

Felállt, de vigyázott rá, hogy a távolság két keze között ne legyen kisebb és a szalvéta ne lógjon ráncosán lefelé. Nem lépett, mozdulatlanul állt, a széknek támasztotta a lábszárát.

„Nem is olyan könnyű állni”, állapította meg.

A kötőt arca elé emelte és szemére illesztette. Először úgy látszott, mintha a szalvéta végeit a tarkóján csak össze akarná fogni, aztán mégis csomót kötött. Ekkor már ott is állt Senker parkjának tisztásán, a nedves fűben, húsz évvel ezelőtt, minden úgy volt, mint akkor, a dér, a bekötött szeme, a reggeli nap, az erőlködés, hogy átlásson a kötőn, át a fegyverek csövén, át a fejeken. Most valóban úgy állt, mintha hangyák mászkálnának meztelen combján és már nem volna érdemes lehajolni és lesöpörni őket.

„Ilyen lettem volna”, mondta Blum.

„Dupla csomót kötött?”, kérdezte Senker.

Blum mindkét kezével tarkójához kapott, hogy meggyőződjék róla, milyen csomót csinált.

„Egyszerű csomóval öt lépést sem tud megtenni” mondta Senker. „Lecsúszik.”

Blum szorosra húzta a csomót és még egyet kötött. Arca, amelynek az öreg felé kellett volna fordulnia, eltért az iránytól. A székek közé beszélt, le a szőnyegre, a nyitott kandalló irányába, ahová egyikük sem nézett. Blum előre nyújtotta bal lábát és kinyújtott kézzel előrehajolt, nem a telt poharat, hanem Senker kezét akarta megfogni és megköszönni, hogy nem lövette agyon, vagy

9