Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Bertalan Lajos: Cs. Kovács László budapesti kiállításáról

Egzotikus szobrokat említett az első híradás, talán ennek a szenzáció ízű jelzőnek tulajdonítható a szakmabeliek és kívülállók rendkívüli érdeklődése. A látvány egyébként mindenkit meggyőzött, hogy szenzációkeltésről szó sincs. A művek csendes szenzációja nem a külsőségekben és egzotikus voltukban keresendő. Elütnek ugyan a nálunk többnyire szokásos anyagtól, mert más világrészek művészeti hatását sugározzák, más égtájak alkotói módszereiről hoznak hírt, de semmi hatáskeltő és csináltan extra nincsen rajtuk. (Nem volt igaza a művész egyik hírneves mesterének sem, aki nem titkolt kíváncsisággal végignézte a szobrokat — önmagában nyilván össze is hasonlította a sajátjaival —, aztán kijelentette: divatos nyugati utánzat mind. Ugyanilyen jogon a mester szobraira is elmondhatnók: az akadémikus stílushagyomány termékei. Mindkét esetben a tényék félreértéséről van, illetve lenne szó.) A szobrok anyaga amerikai vagy csendes-óceáni szigetekről való nemesfa, az alkotói stílus pedig az ősi, primitív művészetre emlékeztet. Főleg az úgynevezett egzotikus tárgykörbe sorolható szobrokon, mint például a Napimádó, a Hawaii lány, az Indián portré, a Polinéziai lány. A sima megmunkálás, a leegyszerűsített formák kedvelése, a fényes felületeket finoman behálózó erezet felületi érvényesítése (a test formáinak hangsúlyozása a lágyan omló erezet ritmusában) hatásos módszer. Egyszerre érezteti azt, ami a szobrászatban több évezredes — a lényeg egyszerű formáinak megragadása — és ami jellegzetesen mai: a reneszánsz óta kialakult formakincs revíziója, részleges elvetése. Ha mindez csak múló s főleg nyugati divat lenne, akkor valóban kár volna rá a szót vesztegetni. De már legalább fél évszázados, hisz az ősi, primitív népek művészeti 'kincseire a század első évtizedében fölfigyeltek az európai művészet legjobbjai, köztük Picasso is, akinek festményein is nyomot hagyott az afrikai szobrászattal való megismerkedés (Avágnom dámák). A román származású Brancusi szobrairól pedig önkéntelenül is a néger művészet egyszerű formái jutnak a szemlélő eszébe (Múzsa). Hangsúlyozni kell — természetesen — a Cs. Kovács szobrain kiütköző sajátos vonásokat, amelyek elődeitől és a példának választott primitív művészettől megkülönböztetik. Egyik ilyen vonás a stilizáló készség, ennek jeleit a nagyon szép összhatású Hawaii lány című portrén s különösen a Napimádón láthatjuk. Az előbbinél a tömbszerűség, a formakitöltés, a klasszikusan leegyszerűsített, sima felület és a hajhullám erezetjátéka, az utóbbin pedig a stilizált virágdíszek dekoratív és kompozíciós (egyensúlyteremtésre szánt) felhasználása szembetűnő. A Napimádó hajkoszorúja, szem-, orr-, szájvonala ugyancsak jelzésszerű stilizált. A test arányainak megváltoztatása bizonyos nyugtalansággal telíti az örök és változatlan mesz- szeségbe révedő alakot, s ez a belső feszültség vibrál a lesimított, nyugalmas felület fölött. Nyugtalanság és ügyesen rejtett dinamizmus árad a kiegyensúlyozott mozdulatok mögött, nemcsak a mozgás egy pillanatát rögzítő Hoola láncos vagy a Vörös akt szobraiban, hanem az egzotikus tájaktól és népektől független alkotásokban is (Örök szerelem, Csók, Szeptember végén). Két- alakos, kétfrontos kompozíciói még az előbbieknél is egyszerűbb formákra térnek vissza, legtöbb az építészetben megszokott „architektonikus egység” elemi változata, s maga a test nem utánzata, hanem szimbóluma a valóság egy darabjának, nem másolja, hanem újrafogalmazza az emberi kapcsolatok alapjelenségeit. Van ebben az újrafogalmazásban egy adag ismétlés, hajlamosság az egyhangúságra, ez a látszat azonban csak az első pillantás impressziója. Később kiderül, hogy ugyanazt a témát mindegyik szobor más nézőpontból,

126