Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
mindig óriási, feldíszített fenyő köré telepednek és ünnepi fényben ragyog az arcuk. Elröppen az idő, az ebédlőben már terítenek az ebédhez. Fehér tálakban gőzölög a leves, kövér bukták sorakoznak a széles tálcákon. Aztán felberreg az ebédre hívó csengő. — Jó pihenést, jó étvágyat Pali bácsi... Elballag. Kövérkés alakja eltűnik a fordulóban, s csakhamar elözönlik a kijáratot a többiek is. Két fehérköpenyes gondozónő tálcákon viszi az ételt a betegeknek. Valóban, mint egy előkelő panzióban, magabiztosan, kizárólag a házirend törvényeinek engedelmeskedve mennek a lakók, a vendégek... Az irodában még feljegyzek néhány adatot. Kicsit fásultan, talán nem is teljes figyelemmel hallgatom a vezető szavait. Róluk beszél. Hogy mániájuk a gyűjtés. Ha eltávozik közülük egy-egy, párnája alatt, az éjjeliszekrény rekeszében kisebb-nagyobb pénzösszegeket találnak. A takarékkönyvben 35 ezer forintot őriznek... Tegnapelőtt összeírták a betegeket, ma jön az orvos, megállapítja, ki szorul külön kezelésre, kit kell esetleg áthelyezni más intézetbe... Később a gondozók éjszakai jelentéseit olvasgatom. Valakik mindig betegek, valaki fölött szinte minden éjjel virrasztanak. Aztán pár kusza sor: X. Y. ekkor és ekkor meghalt. Z. sorsa válságosra fordult.. . És így tovább... Búcsúznék már, de a vezető visszatart. Ne menjek, valamit szeretne még megmutatni. Hadd legyen teljesebb a kép róluk... A pipatóriumban Ide, ebbe a szögletes kis helyiségbe indultunk, amikor megtudtam, hogy az intézet lakója B. P. grófnő is. Nem, nem mulasztom el, hogy néhány szót váltsak vele. A szobája azonban üres. Lakótársa, a gyémánt diplomás tanárnő azonban készséggel felvilágosít, hol keressem. Sőt, beinvitált a szobába, megmutogatja a grófnő családi képeit. Ott sorakoznak a falon. „Ugye, milyen csodálatosan szép? Királynői termet” — mereng a tanárnő a grófnő fiatalkori képié előtt. „Menjen csak a munkaszobába, bizonyára felismeri...” Eszembe jut, azóta sok idő elmúlt, a grófnő nem hasonlíthat már nagyon az ifjúkori képre. A vezető hangját hallom. Arról beszél, hogy Piroska néni — ő a grófnő — ha csak teheti, dolgozik. Elfoglalja helyét a munkaszobában, ott varrogat. Micsoda belső parancsnak engedelmeskedhetik ez az úrihölgy? — kapaszkodik bennem a gondolat, s lenyomom a munkaszoba kilincsét. Hárman ülnek a szobáiban, középen asztal, egy-két öreg Singer varrógép, szekrények, bugyrok, mindenféle holmi és hát természetes, itt találjuk Piroska nénit is. — Engem mindenki megnéz, aki vendégnek jön hozzánk — mondja nevetve. — Ügy látszik, én olyan csodabogár-féle vagyok. Nézem őt, csalódtam benne. Fonnyatag, bágyadt úrihölgynek képzeltem, aki meghúzódik a régi kastély valamelyik zugában, esetleg zárkózott, magafajta hölgyekkel társalog, vegetál. De nem. Nem olyan ez az asszony. Magas, még mindig sudár termet, vonásai őrzik hajdani szépségét. Energia, jóegészség, derű sugárzik lényéből. Az életkedv egy napra sem hagyja el, vidám akkor is, ha a régi dolgokról beszél, akkor is, ha a máról. 122