Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
— Mikor a háború után internáltak, egy alföldi gazdaságiban dolgoztam. En ott is mindig mozogtam. Nekem egy percre nem állt meg a kezem. A teljesítményem mindig a legjobb volt. Szabadon járhattam-kelhettem én a faluiban, kimehettem lakni egy kulákasszonyhoz... Sokáig senki nem tudta róla itt a szociális otthonban, hogy mi volt azelőtt. Egyszer érkezett egy ember, a hajdani cselédje. Mikor egy fedél lett a fejük fölött, mikor volt úrról, volt cselédről egy anya, a szocialista állam gondoskodott, akkor egyszeresek minden kiderült. Most már tudják az otthon lakói, ki volt Piroska néni, de ez mit sem változtat rajta. Egy lakó a száznegyvenből, azzal a különbséggel, liogy taián kevesebb gond van vele, mint sók mással, akikért tulajdonképpen az intézet létesült, akiknek ez sem jó, az sem jó, akik nem becsülik sokra, hogy gondoskodnak róluk. — Nem kívánkozik V-re? — Negyvenhatban jártam ott utoljára. Nem vágyom vissza. Nem értenének meg az emberek. A karácsonyt Pesten töltöm. Négy éve nem láttam a fiamat, aki ott dolgozik. Űj lakást kaptak, talán már be is rendezkedtek azóta ... Elbúcsúzunk, s belépünk a pipatóriumba. Alacsony, bajuszos férfi ül egy hosszú pádon, néhányan körbe állják. Ä bajuszos halom aprópénzt tereget szét a pádon, a napi „bevételt” számolja. K-ről került ide, ott volt valaha cseléd, majd gazdasági munkás. Hobbyja: a kereskedés. Tulajdonképpen olyan üzletet folytat, amin senki nem csapódik be. Rendes áron veszi, adja a trafikot, cukorkát — kedvtelésből. — De mi ebben a pláne? — kérdezem. Nevet, csupa derű az arca. — Egy kicsit lekötöm vele magamat. Meg néha adnak is valamit, akiknek vásárolok. Tíz-húsz fillérrel többet kapok egy doboz cigarettáért. Ha összegyűlik egy-két forint, savanyúcukrot veszek érte... Nem a nyerészkedési vágy vezérli ezt az embert. Csupán az, hogy elfoglaltsága legyen. Végtére is egészséges ember, egész életében dolgozott, soha nem hullott ki kezéből a munka. Valamivel tehát most is leköti magát... Nem is értem, e tekintetben miért hasonlít annyira a grófnőhöz? Egy másik férfi a Cziráky grófoknak volt a cselédje. A feleségével együtt él a szociális otthonban, a nap nagyobbik felét azonban itt tölti a pipatóriumban. Mellette a komája, szintén „füstös” ember. Az otthon vezetője gondoskodott arról, hogy legyen egy fűtött helyiség, ahol kedvükre pöfékelhetnek. A bodros pipafüst mellett vaskos történetek röpdösnek, kifogyhatatlanok az élményekből, a hátrahagyott élet színeiből. Hallgatom őket, beletüzesednek a mesébe. Mintha nem is egy intézetben lennének, hanem valami elvarázsolt szigeten, ahol ők a járatosak, és bevezetik vendégüket a szigetvilág rejtelmeibe. Egyikük ablakot nyit, hogy kiengedje a füstöt. Ebben a pillanatban fekete felhő csapódik az ablak elé. A csókák! — villan fel a gondolat. A csókák, „akik” itt laknak a toronyban. Talán éppen ebből az ablakból hintik nekik reggelente az eleséget. A bajuszos kereskedő beszél, nevetnek, kacagnak. Eszembe jut, bármenynyire ellentmondásos is az életük, azért van benne napsugár, talán több, mint szomorúság. S milyen jó lenne, ha legalább ilyen nyugodt öregkora lehetne mindazoknak, akik még megbékélésre várnak csak itt Vas megyében is. Hat szociális otthon működik a megyében, ezek közül öt a megyei tanács keze123
