Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

a történelem lehetőségéből nő ki, s mintegy kiegészíti a megtörténtet, nem válhat kárára, bizonyos tényeket azonban nem lehet mellőzni. A helyneveket például nem szabad megváltoztatni, a vonulás útját sem: ezt maga a történelem adja. A jellemeket azonban a szerkesztés egyensúly-törvénye szabja meg, s nem az élet esetlegessége, hanem az elbeszélés hitele követeli, hogy különböző, bizonyos értelemben egymásnak ellentmondó jellemek kerüljenek egymás mellé. Hőseink olyan emberek, akik egy tiszta, nemes cél érdekében tették kockára életüket. A célnak a későbbiekre is vissza kell hatnia, megengedhetetlen tehát, hogy a kiéhezett csapat kifosszon egy védtelen özvegyet, még akkor sem, ha az ő szempontjukból az emberileg érthető és megbocsátható lenne, s egyébként meg is történhetett volna.

Természetesen én sem tudom, hogy a valóságot milyen részletek tették teljessé: az eseményeket már az első elbeszélésben is, melynek hitelességét senki nem vonta kétségbe, a hősiesség pátosza vonta be. A családi hagyomány csak azt tudja, hogy hónapokig tartó vonulásuk után december derekán értek haza. Az ő körülményeik között nagy út, hosszú idő. Sok minden történhetett velük, s föltételezhetjük, hogy a kirabolt, elszegényedett országban nem nyílt meg előttük minden kapu, s azon sem csodálkozhatnánk, ha néha erőszakosságokra vetemedtek volna. De itt a képzeletnek, sőt a logikának útját állja egy olyan szempont, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül: a történet a magyarság hősitragikus korszakában játszódik, a nemzeti irodalom fogalomkörén belül van, s a nemzet saját hőseit nem dezavuálhatja: a tegnapi hősöket a szükség sem viheti arra, hogy útonálló betyárokká zülljenek. S itt már nemcsak a realizmussal kerülünk szembe, hanem a jogos nemzeti, s ebben az esetben családi érzékenységgel is, s ezzel együtt azzal az egyre inkább módosuló fogalommal, amit a nemzeti irodalom jelent.

Kezdetben minden irodalom nemzeti irodalom volt. A görögséggel, bármennyire is átjárta Európa kultúráját, aligha tud valamit kezdeni az, aki nem ismeri nemzeti jegyeit. A spanyol aranykor, a francia klasszicizmus, a német romantika egy nemzeti kultúra szerves része, ami természetesen nem zár ki bizonyos hatásokat, termékenyítő ösztönzéseket. De a hatások sem érkezhetnek akárhonnan: Shakespeare-t nehezen fogadta be Franciaország, az olasz antikvitás elsősorban a német klasszicizmust termékenyítette meg, mi pedig, a latin hagyományok ellenére, főleg a német kultúrából merítettünk, Itáliától alig, Angliától pedig a romantikus közvetítéssel érkező Shakespeare kivételével semmit sem vettünk át. Valószínűleg nyelvi okai is vannak, talán egy valódi vagy vélt sorsközösség is hozzájárul (de akkor miért zárkóztunk el a szomszédnépek elől?), úgy tűnik azonban, az a legfontosabb, hogy egy nemzeti kultúra talál-e ösztönző példaképet a rokonnak érzett idegenben. A magyar középkor — építészeti, képzőművészeti emlékek bizonyítják — együtt haladt a latin ösztönzésű Európával, amit megtört Mohács s vele az erőszakos Habsburg-uralom. A nemzetnek minden erejét egyszerre fennmaradására kellett fordítania, s az Európát figyelő Kazinczy hatása is inkább stilisztikai volt, ez is elég lassan szívódott föl. A reformkor már tudatosan kutat európai példák után, de a kielégítetlenség végül a népi elemből formálja ki a sajátos magyar klasszicizmust, mely nemzeti kultúránk summája lesz.

A nemzeti irodalmaktól elválaszthatatlan patriotizmus előtt kivetített cél lebeg: használni, szolgálni akar s a szándék kihat az esztétikai ítéletre is. A német XVI—XVII. század könnyei (Tränen des Vaterlandes, Tränen in grosser Hungersnot — Andreas Grophius) csak egy történelmi sors-azonosság aspek113