Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

tusából remélhetnek együttérzést, amely nélkül a német irodalomnak e jelentős fejezete csak filológiai adalék. Persze a nemzeti irodalom határain kívül a Toldi is az: értékének legfontosabb alkateleme a nemzeti érdek, s ez irodalmunk nagyobbik felére is érvényes.

A világirodalom, mint a nemzeti irodalmak közötti teremtő kölcsönhatás, a múlt század első felében jelenik meg, s — bele kell törődnünk, az irodalom perifériáján jelentkezik először: a ponyva — Kotzebue Moszkvától Párizsig ívelő pályája, mint hatóerő és követésre ösztönző minta, sokkal inkább megtestesíti a világirodalom fogalmát, mint Goethe, Kotzebue a korabeli bestseller, s az új fogalom már elsősorban nem minőséget jelent, hanem sikert, épp úgy, ahogy napjaink milliós példányszáma is. Persze a siker is újkori fogalom, mely nem zárja ki az értéket, de nem is feltétlenül azonos vele. Mindenesetre arra figyelmeztet, hogy a világirodalom nemcsak az a legmagasabb szintű kölcsönhatás, aminek Goethe hitte, midőn a szót megalkotta, hanem nagyon gyakran pusztán mennyiségi fogalom, melynek nagyobbik fele csak a számbelileg folyton növekvő olvasók napi igényét elégíti ki.

Vizsgálódásaink egyszerre sürgetnek és visszatartanak, közelebb hozták a tervezett munkát s ugyanakkor el is távolították: amihez régen hozzá kellett volna fognunk, még mindig az elvi fontolgatások hálójában vergődik. Pedig még itt van előttünk korunk sokat vitatott kérdése is: mi lesz a regénnyel, „válságban” van-e, vagy inkább azt kellene mondanunk, hogy a szemléletiformai kísérletek új lehetőségeket tártak előtte, s megújhodása előtt áll?

A koppányi hegyoldal borházában az elbeszélő még így kezdte: „Tudjátok, úgy volt...” — de a szórakoztató-oktató legendává változott történetet az elbeszélővé alakult hallgatók már úgy mondták tovább: „Élt egyszer egy szegényember Koppány ban ...” De az irodalomnak más a közege, mint a személyes elbeszélésnek, másként is hat, s az írót egyformán hatalmába keríti az elbeszélés gravitációs ereje, s az, amit a kor érzeményének nevezhetnénk, de a forma is, mely ugyancsak a korhoz kapcsolódik.

Proust és Joyce — ebben ma már mindenki egyetért — a regény új lehetőségeit tárta fel, s míg a hagyományos elbeszélés csak egy logikai alapokon álló képzeletet kívánt meg az olvasótól, aki ezzel bebocsáttatást nyert a regény nunc stans világába, most a képzeletnek egy másik szférában kell otthont találnia. Proust hőseit alig, Kafkáét egyáltalán nem tudjuk „elképzelni”, nincsenek külső jegyeik, nem hasonlítanak senkihez, s hermetikusan zárt világukkal nem lehet érzelmi közösséget vállalni, titkukat csak az értelem fejtheti meg, s a beleélést a jelképértelmezés helyettesíti. A lovagregények hőseinek halálakor gyászt öltöttek a vigasztalan olvasók, s az árvalányok szívszaggató történetei is megtették hatásukat. A kastély főhősének, a rejtelmes K. földmérőnek, sorsa elmosódik, titkát egymásba fonódó szimbólumok hordják, s a felvillanó, majd elmerülő kastély egyaránt lehet az égi, földi boldogság, vagy akár a bürokrácia jelképe: minden belemagyarázás önkényes, de ugyanakkor jogos is. Zenei hasonlattal élve: a tonalitások hagyományos ethosza bizonyos törvényszerűséget rejtett magában s önkéntelenül egy érzelmi állapothoz kapcsolódott, vidámságot vagy bánatot, szenvedélyt, vagy gyászt fejezett ki. Az atonalitás nem ez't a rendet akarta megváltoztatni, hanem teljesen elvetette, s ezzel a zenének, mint kifejező formának, új értelmet adott, épp úgy felszámolva a hagyományt, mint az új regény.

Hiábavalóság lenne bármilyen értékrendet keresni, bízva egy axiológia csalhatatlanságában, amikor a régi és új között egyszerűen nincs összehasonlí114