Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

letettek róla. Amíg ott feküdt a pádon, csak szánalmat, együttérzést váltott ki, mint mindenki, akit nyomorúsága a halál közelébe taszított. ,,Ugye, már jobban van?” — kérdezték többen is, s amikor nehézkesen fölült, elégedetten mondták: „No lám, nincs semmi baj”. S most már mindenki arról beszélt, hogy mielőbb haza kellene vinni, nehogy megfázzék a vizes ruhában. A lány felállt, néhány pillanatig még imbolygóit, meg is kellett kapaszkodnia a pad támlájában. Amikor végre kiegyenesedett, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. De ez is csak egy pillanatig tartott. A halál szele már elsuhant, legfeljebb azért kellett aggódni, hogy a lány, akinek életéért ennyien összefogtak, megfázik, megfosztva a halál pátoszától, egyszerre, minden átmenet nélkül, nevetségessé vált. Előbb néhány kamasz bugyborékoló nevetését hallottuk, aztán a többiek arcára is egyre szélesebb mosoly derült, s végül valamennyien hangosan nevettünk. A lány vizes haja összegubancolódott, ruhája testéhez tapadt, s a vasárnapra öltözött emberek gyűrűjében már ez is nevetséges volt, mint minden éles ellentét. De csak ekkor vettük észre, ami korábban senkinek sem tűnt föl, hogy elveszítette egyik cipőjét, lábát pedig szürkére festette az iszap.

A valóság ennyit adott, s az író feladata ott kezdődik, hogy ezt az eseményt a valóság kötelékeiből kiszabadítsa, pontosan körülhatárolva ábrázolja. Persze, ha következetesen ragaszkodunk a valósághoz, pikareszk valószerűtlenséggé válik, elveszti hitelét s csak epizódnak alkalmas. A romantikus regényíró képzeletének ezért csak olyan indítást adhatott volna, amelyben elüldözött grófkisasszonnyá változik a lány, aki csak a halálban egyesülhet a vándordiákkal. A realizmus a környezetrajzra helyezné a súlyt, hogy bizonyos morális motívumok törvényszerűvé tegyék az elkerülhetetlen pusztulást, mint Bovaryné vagy Anna Karenina esetében. Zolánál mindent elborítana a leírás, s különös hangsúlyt kapna a lány eltorzult arca, fehérneműjének állapota, s a szemlélők között feltétlenül lenne egy durva legény is, aki a lány mellén feltépi a ruhát. Az egzisztencializmus megállapíthatná, hogy a parton épp oly magányos ember, mint a víz alatt, s a halál közelsége csak fokozza az életérzést.

De szólhatunk saját elbeszélésünkről is, mely ürügyet adott az eddigi vizsgálódásokhoz. A 49-es honvédek vonulása készen kínálja Gogol módszerét, Csicsikovként végigjárhatjuk az országot, bepillanthatunk tíz, húsz vagy ötven portára, ami önként adja a jellemek egész sorát, melyekből egy teljes társa- clalomrajz kerekedhetik. De romantikus módszert is választhatunk, szerelmet, harcot, cselvetéseket. A vonuló honvédek megütközhetnek portyázó császári katonákkal, bosszúból felgyújthatják labancérzelmű földesurak házát, megdézsmálhatják pincéjüket, találkozhatnak szélhámos ál-Petőfikkel, akikről később kiderül, hogy bécsi ágensek, s természetesen nem lenne szabad megfeledkeznünk a szerelemről sem, mely újabb kalandot és jellemábrázolást kínál.

A lélekelemző módszer lehetőségei szintén bőségesek. A győzelmek öröme, majd a hirtelen bukás gyásza, nagyon rövid idő alatt, széles skáláját teremtette meg az érzelmi váltakozásoknak, amit csak elmélyített az otthoniakért és a jövőért érzett aggodalom, s ennek ábrázolása kevés külső cselekménnyel is képes bemutatni embert és kort. S itt már előreveti árnyékát a jövő is, mely valóban vigasztalan volt, s a lassan meginduló gazdasági fejlődés sem feledtethette a lélek sebét, mert aki ott volt Világosnál, — s ezt a családi elbeszélésekből közvetlenül tudom — soha nem heverte ki a bukás szégyenét, kiegyezni és beilleszkedni nem tudott, s a legtöbb, ahogy dédapám is, borba fojtotta bánatát.

Ez a tény fokozottan megköveteli, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg elbeszélésünk történelmi és nemzeti jellegéről. Néhány kitalált motívum, ami