Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: Előjáték egy regényhez

lehetősége. S mindehhez hozzá kell vennünk, hogy a változó világ az író alapállását is módosította. A Rózsaregény beérte az elbeszéléssel, a verbális szórakoztatással, s bár a Varázshegy is elbeszél, a történet helyett az író személyes véleménye kerül előtérbe, aki a történet ürügyén, sőt bizonyos mértékig annak ellenére is, a világról vall, s tükrében a valóságról alkotott véleményét látjuk. Az írói felelősség, amely a XX. században oly sok vihart kavart, föltétlenül más értelmet kapott, mint korábban: Apuleius számára egybefolyt a kollektív figyelem fenntartásával, Balzacnál a teljességet jelentette, az egész francia társadalom ábrázolását, Flaubertnél a plaszticitást, az érzékelhetőség szavakkal elérhető maximumát, Thomas Mann számára pedig olyan morális egyetemességet, melynek eszközeit valószínűleg kevés elődje vállalta volna. Így is mondhatnánk, ami Apuleius számára mennyiségi fogalom, Thomas Mann szemében az értéknek felállított minőségi követelmény.

De nemcsak erkölcsi felelősségvállalásról van szó. „Vannak pillanatok, amikor az egészből nem értünk semmit — ezek a jó pillanatok” — írja Gide, egy másik helyen pedig ezt mondja: „Kérem, ne értsen meg olyan gyorsan!” Bonyolultabb lett a világ, anyaga kevésbé áttetsző, s az írónak alkalmazkodnia kell hozzá. Persze az ellenhatás sem váratott magára, de az az amerikanizált naturalizmus, amit legjobban Hemingway életműve példáz, egy új életforma olyan ábrázolása, amelynek módszere egy túlhaladott irányzat utolsó fellobba- nása. Az ellentmondások persze átütnek divaton és elvi megfontolásokon. Akár tetszik, akár nem, a ponyva-Dumasnak mindig több olvasója lesz, mint Proust- nak, s hiába mondjuk vállat vonva, hogy fütyülünk a nagy számokra, végül csak felmerül a kérdés: kinek írunk? Igaz, a kérdést csak bonyolítja, hogy Európa olvasó-kultúráját egyre inkább — már amennyire tudja — a mozi, a televízió, a rádió auditív és vizuális, tehát könnyebben ható élménye váltja fel, noha a leírt szó erejét soha nem tudja és nem akarja semlegesíteni. Körforgásba kerültünk: a technikai eszközök irodalomközvetítő szerepe visszaköveteli a mese, a történet egykori jogát, az ábrázolásnak látható és hallható cselekménynyel kell párosulnia. Sőt, ahogy a modem ember élete egyre inkább egysíkú lesz, valószínűleg ezzel egyenes arányban, szellemi ellenméregként, mind nagyobb szüksége lesz a romantikára, amit egyformán jelenthet az űrhajózás izgalma és a történelem.

Ez a kissé hosszas elméleti kitérő arra talán jó volt, hogy világosabban lássuk lehetőségeinket és eszközeinket. Minden téma tulajdonképpen bármilyen technikai megoldást elbír, s csak írói megfontolás kérdése, hogy mivé formáljuk. Épp a modern regény a példa rá, ha elvágjuk a hagyományos asszociációk felé vezető utat, s ezzel a történet elveszti logikáját, az olvasó tanácstalansága épp úgy válthat ki megrendülést, mint közönyt.

Az egyszeri és soha meg nem ismétlődő valóság mindig többféle irodalmi megoldást kínál, variációs lehetőségei jószerivel kimeríthetetlenek. Itt van például a következő, aminek B. városban voltam tanúja:

Egy nő, nyilván szerelmi bánatában, a Dunának ment. Koratavasz volt, vasárnap délután. Sikoltása a főtérig hatott, ahol többen őgy el égtünk; több volt benne a fájdalom, mint a segélykérés. Azonnal emberek szaladtak a hang irányába, s amikor megpillantották a lányt, aki egy ladikról vetette magát a vízbe, amit közben messze sodort tőle a folyó, csónakot kerítettek s kimentették. Óvatosan fogták, mint egy törékeny tárgyat, a sétányon egy padra fektették, s megilletődve nézték, amint dideregve öklendezte a vizet. Néhányan azon tanakodtak, hogy mentőket kellene hívni, de a lány lassan magához tért, s így

111