Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Horváth Ottó: Kísérlet válaszadásra

val egy magasabbrendű dimenziót bontakoztat ki”. „Kidolgozni a transzcendencia elidegenülésétől mentes fogalmát, annyit tesz tehát — s a dialektikus materializmus ezt lehetővé teszi —, mint kimutatni, hogy a kezdeményezésnek és az alkotásnak ez a lehetősége nem valamiféle isteni attribútum, hanem — éppen ellenkezőleg — az ember sajátos attribútuma, amely megkülönbözteti őt valamennyi többi állatfajtától.”8

Garau.dy merész nézetei a szubjektivitásról, a mítoszról és a transzcendenciáról heves ellenállást váltottak ki, s anélkül, hogy akárcsak vázlatosan is ismertetnénk a vitát, amelyre itt nincs lehetőség, a mi esetünkben azért érdekes, mert jól szemlélteti azokat a rendkívüli erőfeszítéseket, melyeket a személyiség, az aktív megismerés, a marxista humanizmus, a művészetek és más kérdésekre adandó újszerű válaszok érdekében tesznek — elkerülhetetlenül hibás, téves, meg nem érett gondolatokkal is terhelten — a marxizmus gazdagításának érdekében.

A vita másik érdekessége, hogy a katolikus, általában a vallásos tömegekkel megkezdett párbeszéd kapcsán — melynek a francia pártban hagyományai vannak; gondoljunk csak Maurice Thorez 1936—37-ben meghirdetett „kinyújtott kéz” kezdeményezésére — „felfedezték” a klasszikus vallásra vonatkozó tanításainak azokat az oldalait, amelyek nem láttak mindig és mindenütt a vallásban csak retrográd szerepet. Ez nem valamiféle taktikai „hangsúly-váltást” jelent a francia párt, de az olasz és a spanyol párt politikájában is, hanem logikus következménye annak a törekvésnek, hogy a marxizmus elveit, a klasszikusok tanításait összetettségükben kezeljék.

A vitában felmerült a pluralizmus elismerésének kérdése is, annak dialektikus értelmezésében, ami Garaudy szavait idézve azt jelenti, hogy: „A marxizmus csak akkor bizonyíthatja be termékenységét, ha nem zárja ki a priori az ellenvetéseket, hanem éppen ellenkezőleg, állandó párbeszédben és a más nézőpontokkal folytatott polémiában bizonyítja szüntelen, újra meg újra a maga integrációs képességét; ha nem abból a posztulátumból indulunk ki, hogy eleve igazunk van minden dologban és minden pillanatban. Ez persze nem jelenti azt -— hangsúlyozza Garaudy —, hogy „minden felfogást azonos síkra helyeznénk, s mindegyiknek ugyanazt az értéket tulajdonítanánk.”9

Nem lehet meghatottság és felemelő érzés nélkül olvasni a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága határozatának azokat a sorait, amelyek az ember alkotó munkájáról, az emberi kultúra folyamatosságának biztosításáról szólnak.

Kit nevezünk alkotónak? — teszi fel a kérdést a határozat. ,,. . . az alkotó nem puszta gyártója olyan cikkeknek, amelyeknek az elemei adottak; az alkotó nem puszta rendező. Minden műalkotás tartalmaz valami olyat, ami nem vezethető vissza az adottra; és ez a valami maga az ember.” Továbbá: „Az elképzelés és az alkotás különbözteti meg az ember képességeit az állatétól.”10 És: „Miként a proletariátus sem a modem városban tanyát vert barbár, úgy a marxizmus sem idegen test az egyetemes kultúrában; a kultúra fejlődéséből nőtt ki, és értelmet ad az emberiség minden megszerzett ismeretének.”11 „A marxizmus — szögezi le a határozat — mint szakadatlanul fejlődő tudomány szembenéz korunk minden problémájával. Az új helyzetek pedig új elnevezéseket és új fogalmakat követelnek, amelyek gazdagítják a gondolkodást és megtermékenyítik a cselekvést.”12

Waldeck Rochet az emberi megismerés aktív jellegének jelentőségét hangsúlyozva kijelentette, hogy ez a tényező „korunk tudományának fejlődése, va95