Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Tárlaton
láttam a falon az első rajzokat, zenei föltekintés hangulatában emelkedtem tovább. Elképzeltem, hogy a legfelső szinten barátságos mosollyal várnak s a műteremben világos lesz és meleg. Előbb vodkát ittunk, majd feketét. Ivás előtt halszálkához hasonló pálcikával halásztuk ki a pohárból az erdei cseresznyéket. Sokáig semmiségekről beszélgettünk, majd elindultam a fal mellett körül, hogy megismerjem rajzait, képeit, szobrait, érmeit. Mellettem jött, néha beszélt: „Megismertem az anyag természetét. Sok év kellett hozzá. Ma már engedelmeskedik. Technika? . . . Játszani szeretnék az anyaggal, hogy a legőszintébb belső mozgásokat is tolmácsolhassam.” A padlástérből alakította ki a műtermet. Főmechanikusa az egyik szövőgyárnak. Sántikálva jön mellettem, évente megnyomorítja a derékfájás. Reggel hatkor már dolgozik a gyárban. Nem! . . . Olaszországban, Angliában már bemutatták a munkáit, de itthon a Képzőművészeti Alap még nem veszi komolyan. Autodidakta. Évek óta nem nézi a televízió szórakoztató műsorát, nincs ideje. Éjfélekig, néha tovább is dolgozik a műteremben. Míg beszélt, én az emberre gondoltam, aki munka utáni munkában szo- rongatóan szép „játékba” kezd: rajzol, érmeket farag. Talán azért, hogy létezésének medrét legalább mélyítse, szélesítse? Talán hogy megfogalmazza a más nyelven el nem mondhatót? Talán, de ez már nem az én dolgom. Nem ma és nem itt. Kérésemre agyagot markol s gyúrni kezdi. Kéri, ne mozgassam a kezemet, s néhány pillanatig merően nézi. — Azt akarja, hogy hasonlítson? — kérdem. — Nem. Azt, hogy kéz legyen. KÉZ. Vidék, 1965. ősz, köznap, este. Farkas Imre Tárlaton Lakatos józsef kiállítása A képek vallomások. Egy fiatal művész őszinte szavai, és ez az őszinteség feltárja az alkotó lelki problémáit is: nem rejt el semmit, nemcsak derűs napjairól vall, odanyújtja kínjait is, mártózzunk meg azokban, emberségünk erősödik ezzel. Szavak csupán ezek? Nem, mert értelmük nyomában ott bukdácsolnak kétségeink is, az alkotás mélyébe való behatolási szándékunk. Ügy akarunk a képek elé állni, hogy azonnal vagy sok-sok kutatás után mi is azokkal a gondolatokkal azonosuljunk, amik az alkotóban formálódtak vonallá, színné, vagy vitatkozzunk vele. Vitatkozni kell, mert a fogalmak — a szép, a valóság —, hogy csak a legfontosabbakra utaljunk, nem a dialektikus egység harmóniájában élnek bennünk, nem mindig a korhoz kapcsolódnak, hanem korszerűtlenül valahonnét a XIX. századvégről vettük kölcsön őket. Tudatosítani kell: a szép is, a valóság művészi tükrözése is, meg minden, ami ezzel összefügg, réges- rég megváltozott. A szép nem elringató, zsongító mákony többé, nem porosodott századvégi interiőrökbe kívánkozó unalmas, gondolatoktól kilúgozott „csendélet”, hanem a harmonikusnak, a döbbenetesnek a borzongató szépsége; a művészi valóság nem fotográfia, hanem a jelenségek és dolgok belső logikája, rendszere. Látszólag még elszakadhat a látszat-világtól, de belső csodálatos 128
