Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Tárlaton
ökonómiájában ott borzongat a dolgok mélyebb értelme. És ez az értelem határozza meg korunk művészetét. Az értelem művészete arra kell, hogy kényszerítse a nézőt: ne probléma nélküli alkotást lásson, ne csak szórakozni akarjon: a művészetben tényleg tükröt lásson, miként Hamlet, amiben önmagát úgy pillantsa meg, ahogy él: problémáival, örömével és gondjaival, egekbe szárnyaló vágyaival. És így lesz vallomássá Lakatos József tárlata. Látszatra két nyári élmény festői bemutatása. De e két élmény művészi kivetítésében hiába keressük például a dalmát tengerpart fényképekről ismert színes világát vagy akár a Balaton-part valóságos képét. Nem is pillanatnyi impressziókat villantanak fel a képek, hanem élményt és gondolatot, elcsodál-- kozást a látottak felett, múltat és jelent örökítenek meg, hagyományt őriznek, a századokon átívelő eszmeiséget segítik megértetni velünk. A színek játékára figyelmeztetnek, s a tárgyak egymásra halmozott voltában az élet összetettségét, látszatra sokszor rendetlen, valójában csodálatra méltó rendjét sejtetik. Sárgái, pirosai, kékjei úgy sütnek a képről, mint a tengerparti nap, de egyúttal sejtetik is egy más világ, egy más lelkiség, néhol a modern élet kavargását is. A tárlat legnagyobb meglepetése a Balatoni dallamok monotypia sorozata. Ebben a kitűnőre sikerült sorozatban is elsősorban a tájról, a balatoni világ belső harmóniájáról vall. A Dunántúl e latinos—görögös érzéseket keltő tája — természetesen — csak ürügy a művésznek, hogy valljon nekünk. Nem balatoni képeket akart készíteni, hanem a táj líráját, belső rendjét, a látottak nyomán az emberben kibomló — néha értelmesen megfogalmazott, néha csak sejtések formájában jelentkező — gondolatokat vonalban, a fekete-fehér kontrasztjában kifejezni. A végtelenség érzése kapja meg az embert a látottak nyomán, a természet és az ember, a víz és föld egymásra utaltsága. A víztükör mesteri megragadásában ott él a Balatonon kívül a művész látta végtelen tenger borzongató szépsége is. A lélek, az ember szárnyalni szeretne, és nem a táj ismert vagy ismeretlen vonásait keresi benne, hanem a távlat, a messzeség, a kitárulkozás ragadja magával, amiben* szeretne megmártózni. Lakatos József pályáján fordulópont e kiállítás. Ügy készít korszerű alkotást e sorozatban, hogy egyik-másik darabjában már a modern technikai megoldások segítségével sikerül megragadnia az időtlenséget is. És ez a legnagyobb érdeme. 1963 decemberi tárlatáról szólva mindenki a kísérletező művész kifejezést aggatta rá. Csak egyet felejtettünk el akkor tisztázni: e kísérleteken mi formai keresgélést értettünk. Számon kértünk tőle sok mindent, hibáztattuk kissé bezárt világát. És az 1965-ös bemutatkozás nem a kritikust, hanem a művészt igazolta. Hiszen e tárlat képei a világmindenség titkait kutató művész vallomásai. Élményköreiben nemcsak a jugoszláviai út, nemcsak a balatoni nyár gondolatai láthatók, hanem vívódásai, néha-néha rátelepedő magánya is — ami mindannyiunk társa egyúttal —, ezekről ad számot a Fekete nap megrendítő képével vagy a Hegyek között idegesítő sárgáival, zöldjeivel. Vallomásról szóltunk. A művészről, aki emberarcával nekünk segít, hiszen nemcsak a gondolatokkal terhes és gazdag szépet nyújtja felénk, nemcsak a „végtelenség gyönyörű igézetének” pillanatait segíti átélni, hanem figyelmeztet is: az értelemre, a lét mélységeinek felismerésére. Z. Szabó László 129
