Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben
toros. Mondom neki: ^,így akar maga keresni, meg az emberek zsebéből kilopni a pénzt?” Tudja milyen a falusi ember. . . Visszahallom, hogy aszongya rólam a kocsmában: „Az anyja istenit, hát nem kint volt már a határban, amikor megérkeztem!” Hát csak szidják az istenemet, azzal nekem nem tesznek kárt, a fő az, hogy a munka menjen. — A traktorosok? Nagy vagányok, de azért rendes gyerekek. Többségük fiatal. Az egyiket most vették föl a pártba. — Mit mondjak magának? A minap úgy jöttek rám, mint az oroszlánok. Tudja, nekünk minden hónapban huszonnégyezer forintba kerül a gépek karbantartása. Ugyanakkor a traktorosok is fölvesznek ilyen címen havonta kétszáz forintot. A pénzt fölveszik, de a géphez nem nyúlnak. Még a kilyukadt gumit se ragasztják meg. Csinálja meg a műhely — mondják. Hát ez nem úgy van egészen — mondtam nekik —, de azok csak lármáztak. Hiába kiabáltok — válaszoltam. — Aki a pénzt fölveszi, az nyúljon a géphez, ha nincsen annak nagy hibája, ha meg van, akkor jelentse időben és ne akkor, amikor már nehéz rajta segíteni. Nem tetszett nekik. De hiába nem tetszik — így lesz! Ezután csak akkor kapnak karbantartási pótlékot, ha a műhelyfőnök a gépet átnézi és igazolja. Azt mondták erre: „Gépszemle, minden hónapban?” Igen — mondtam én. — Gépszemle, minden hónapban! Rövid szünetet tart, s felém fordulva folytatja: — Azért ne gondolja, hogy minden úgy megy, mint a karikacsapás. Ahogy mostanában mondani szokás: vannak még hibák. — Az ember mindent megbeszél a vezetőségin, meg a közgyűlésen, egyesek bólogatnak hozzá, helyeselnek, aztán otthon, vagy a kocsmában csak visszahallja, hogy ezt nem így köllene, azt nem jól csinálták meg, és miegymás . . . Hát minek beszélünk annyit, hogy az ember tüdeje kiszakad, ha ottan, ahol köllene, hallgatnak, máshol meg, ahol nincsen meg a helye, morognak és okoskodnak. — Azt mondom én magának, hogy legnehezebb az emberekkel. Azokkal megértetni magát, úgy, hogy együtt lépjünk, egyazon irányba. Ez a legnehezebb! Mert mindegyik menne másfelé, a saját óhaja, akarata szerint . . . Csakhogy jó-e az az út? Helyes irányba visz-e? — Eztet megmagyarázni, megértetni — ez a legnehezebb! Föláll az íróasztaltól, ezzel jelzi: amit el akart mondani — elmondta. — Ha meg a papírokat akarja átnézni, szóljon a segédkönyvelőnek, az majd eligazítja. A tanácsházán A tanácstagi fogadóóra egyetlen panaszosa K. János útőr. Pufajka van rajta, fején kucsma, lábán agyonzsírozott, fekete csizma. Az asztalka mellé ül, az ablak alá, félretolja a telefont, annak helyén simítja ki az agyongyűrt papírt. — Jó lenne elvtárs, ha már végére érnék az én kálváriámnak . .. Mert nem igazság az, amit velem tesznek az elnökék. Azt mondta a minap is, amikor mentem hozzá, hogy mi lesz a földemmel, hogy arra pedig ne merjek lépni, mert baj lesz. Megfenyegetett! Pedig az az én földem, az nekem jár! — Csak szép sorjában — szól közbe B. Géza járási tanácstag, s papírt, ceruzát vesz elő. 97
