Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben
nak. Ekkor mérgesedtem meg .. . Azt mondtam magamban: ha aprófát vágnak a hátamon, vagy szíjat hasítanak belőle, akkor is bebizonyítom az igazamat.. helyesebben nem is csak az én igazamat, hanem a közösét, meg az emberekét — Mert — maga is tudja, hallott már róla — nagy igazságtalanságok történtek a régi elnök idejében. Testvérbátyám alapon történt minden, meg azon, ki mennyit fizet a kocsmában. — Figyeltem én az eseményeket, hiszen amint mondottam, én voltam a parádés kocsisa. Ha akartam, ha nem, ottan köllött lennem mindenütt, ott is, ahova nem kívánkoztam. Láttam én, hogyan bánik az emberekkel, úgy, mint a kanász a süldőivel. Csak ordított, legorombította az embereket, aztán azt mondta: „Hajts tovább!”. . . Átmentünk a szomszéd falu kocsmájába, lehajin- gált egy-két üveg bort, és délutánfelé mentünk vissza. Megint elkapta az embereket: „Hogy a franc essen belétek, megint nem dolgoztok?” — aztán gyüt- tünk haza, mint aki jól végezte a dolgát. — Hát ebből állt a napja, meg abból, hogy este a kocsmában fizettetett magának. — Eleinte nem szóltam én egy szót se, még jól is jött a borravaló, amit a fuvarokért kaptam. Kezdő ember voltam, köllött a pénz. A kucsmáját leteszi az asztalra. — Nézze, nekem az élet semmit sem adott ingyen. Az apámat nem ismerem, az anyám korán meghalt. Ügy nőttem én föl, mint bogáncs az árokparton Az anyám nővérei segítettek. Nekem mindenért keservesen meg köllött küszködnöm. Még asszonyt is úgy szereztem, hogy megszöktettem. Értettük mi egymást, de a szülei, meg a rokonai hallani se. akartak arról, hogy hozzám jöjjön. Márpedig az enyém leszel! — mondtam neki, s egy szép napon elhoztam az anyám egyik nővéréhez. Annál volt, amíg megesküdtünk. — Hogy mim volt akkor nékem? — Semmi se! Csak a ruha, ami rajtam volt. Földet béreltem, állatokat tartottam. Dolgoztam, hogy létesülni tudjak. — Azért mondom, hogy jól jött nékem akkor az a kis pénz, amit borravalóként kaptam. Jól jött, mert segített rajtam. — De aztán csak nem tudtam elnézni, amit az elnök művelt. Hogy úgy bánt a közössel, mint a csáki szalmájával, mintha az övé lett volna. Hát ez csak így megy? — kérdeztem magamban. Hát ezt lehet? Ö, a nagy kommunista, mindig csak a saját és a barátok zsebére dolgozik? Én másként képzeltem el a kommunizmust! Én úgy gondoltam el, hogy aki a kommunizmust hirdeti, annak olyannak köll lennie, akire fölnéznek az emberek, akit tisztelnek, aki nem uraskodik és nem durváskodik. Ő meg, már mint az elnök és a haverjai, úgy intézkedtek, mintha ők lennének az istenek, mintha nekik senki se parancsolna, mintha mindent szabadna tenniük, őket senki se vonhatja felelősségre, mert nekik még a magasságos úristen is pertu barátjuk. — Egyszer mondtam az elnöknek: „Pista bácsi, nem lesz ez így jó!” Tudja mit válaszolt? „Pofa be! Nem értesz ehhez te taknyos!” Aztán meg azt mondta: „Örülj neki, hogy itt tartalak magam mellett. Ha sokat jár a szád, majd elmégy gyalogmunkásnak!” — Ez volt a véleménye. — Hát ezt az én gyomrom nem vette be. Lassan már én se mertem az emberek szemébe nézni. Aztán ráébredtem arra is, hogy ez nem az állam, meg 94
