Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Grábits Frigyes: Latabár Endre győri színtársulata

szabadítottak fel roppant pénzáldozattal.” (Ez a megjegyzés egyébként az eredeti szövegben és a magyar fordítás előzetes hirdetésében szerepel, a kötetből már hiányzik.) Tény, hogy hónapokon keresztül ez a mű a magyar sajtó egyik fő témája, majd Ira Aldridge, a világhírű néger Shakespeare-szinész második vendégszereplése idején (1853. március) annak szenzációjával elvegyülve merült feledésbe. Ebbe a közérdeklődésbe kapcsolódik bele Benedek József a Tamás bátya kunyhója dramatizálásával. öt felvonásba tagolta a cselekményt, s ahogy a színlapról sejteni lehet, nem törekedett sűrítésre. A pesti sajtó abban látja érdemét, hogy nem várta meg a Dumanoir-féle dramatizálást (ez két hónappal később, 1853 májusában került színre a Nemzeti Színházban), hanem frissen kielégítette a közönség érdeklődését. A darab győri hatásáról valóságos regéket mond a Hölgyfutár. (Az előadás óta az újszülötteket gyakran Tamásnak keresztelik; egy vendéglős új cégért készíttetett „Tamás bátya” felirattal.) El is túlozza a dolgot, mert a valóság az, hogy Benedek műve nem érte meg a második előadást. Gyulai Ferencnek rossz véleménye volt a műről, Egressyhez írt levelében le is szamarazta érte Benedeket. Az ő igaza mellett szól, hogy a következő évadban már Latabárék is a Dumanoir-féle feldolgozást adják. Ány- nyi haszna azonban mégis csak volt a kísérletnek, hogy felhívta a figyelmet egy jószándékú műre, és megelőzte a német színház előadását. (Egyébként nem Benedek volt a Tamás bátya egyetlen magyar dramatizálója, Szatmáron T2> felvonásban, két estén tartott egy másik feldolgozás bemutatója.)

Benedek néhány darabja szerény sikert aratott a Nemzeti Színházban is, de színésznek fontosabb, mint drámaírónak. Művei színészi elmélyedésének melléktermékei, s ilyenformán kell értékelni a többiek irodalmi kísérleteit is. Segíthettek a dráma törvényeibe belelátni, az írott szó színpadi kihangzását érzékelni, a közönség igényeit jobban megismerni. Ezt pedig nem kell lebecsülni az intézményes színészképzés előtti időben. A pályakezdésen túljutott színészekről van szó, ez az ambíció segített nekik túlhaladni az átlagot, amint ezt a vezető tagok élete folyása példázza. E tekintetben a társulat reprezentánsának Gyulai Ferencet tekinthetjük.

Már megbecsült tisztviselő volt a kolozsvári főkormányszéknél, mikor otthagyta hivatalát, és színésznek állt. Igen szemléletes képet rajzol abban a levélben, melyet színi pályája első hónapjairól írt anyjának 1842-ben: „Hogy mindeddig miért nem tudósítottam, im hallja okát — s egyszersmind elhatárolásom rugóját: Érző és nagyravágyó lélekkel születtem, már gyermekkoromban kínzott szüntelen az eszme, miként lehetnék kitűnő — semmi sem felelt meg érzetemnek annyira, mint a művészet. . . Eközben megláttam Egressyt, Lendvayt, Fáncsyt s a vágy célt tűzött ki magának — sokáig tusakodtam, míg yégre elhatároztam, ha bár az egész világ összeomlik, mégis pályát változtatok. Eljövetelem a legjobb alkalom volt minden tekintetben. Gondolám próbát teszek és ha elsül, a pályán maradok, s úgy is történt, mert bárhol jázodtam, mindenütt engem leginkább szerettek . . . Ha mint kezdő egy oly publikumnak, mint Szeged, hol kész nagy színház van, hat holnapi igyekezet után kedvét tudtam nyerni, folytonos stúdiummal üdövel pesti színész lehetek — s leszek is. Jól emlékezhet anyám, sokszor mondotta, ha olyan lehetnék, mint Egressy vagy Jancsó, nem bánnám, ha színész lennél is. — lm tehát esküszöm mindenre, mi szent előttem, hogy igyekezni fogok magamat mivelni s mentül többre vinni, hogy egykor anyám is örömmel nézhessen . . . Semmi gondom, csak a tanulás, ezt pedig szívesen ván kedvem, mert azt tanulom, amit szeretek

85