Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Grábits Frigyes: Latabár Endre győri színtársulata

ban úgy, hogy Magyarországra is kiterjeszti az Ausztriában már érvényes Theaterordnungot. Fontos „mindenek előtt azon személyek ovatos kiválasztása ... kikre a szinpadok önálló vezetése bizatik”. A régi igazgatók általában megkapták az engedélyt, s nekik kellett a cenzúra korlátái között okosnak és ügyesnek lenni. Lényegében a századelő szabályai voltak érvényben. Ha a darab a legkisebb mértékben is alkalmat adott nem kívánatos érzések nyilvánítására, tilos volt bemutatni. Olyan művek kerültek le a műsorról, mint a Bánk bán. Külföldi daraboknál általában a bécsi cenzúra engedélye volt az irányadó, de „némely esetben csak az előadás tünteti ki az előre nem látott hatást a közönségre. Ez okból a helytartónak fenntartatik azon jog, miszerint az előadási engedelmet egészen vagy részleg visszavonhassa.” Az egyetlen vigasztaló, hogy a cenzor ismét Ecker János lett, aki már a korábbi években bebizonyította, hogy hivatalát a színház javára igyekszik gyakorolni.

Utódának, Pottyondi Gusztávnak az 1853 végén kelt cenzori beszámolója tanúskodik azonban, hogy a rendelet nem érte el kimondatlan célját, nem tudta megtörni a magyar színi kultúra folyamatosságát, nem tudta megfordítani az erőviszonyokat a magyar és német színjátszás között. A cenzori jelentés szerint is természetes dolog, hogy Győrött a magyar színészet nagyobb támogatást talál, mivel a közönség nagyobb és vagyonosabb része tagadhatatlanul magyar, és a magyar színészet már csak azért is látogatottabb, mivel a magyar közönség nemzeti ügynek tekinti a magyar színészetet. A cenzor véleményéhez csak azt tehetjük hozzá, hogy hasonló érzések vezették a magyar színészt is. Nemcsak mert megélhetését jelentette a közönséggel való azonosulás, de legszemélyesebb indítékból is. „Amit Görgey Világosnál elvesztett, azt a magyar színészek a színpadról akarták visszahódítani.” Ezt az a Molnár György írja, aki 1855-től évekig a győri színjátszás legmarkánsabb, és a régi magyar színészetnek is jelentős egyénisége.

Előtte három évadon át, 1851-től 1854-ig Latabár Endre társulata játszik Győrött. A reformkorhoz — színháztörténetileg a magyar színészet meggyöke- rezésének korához — képest ez a viszonylagos állandóság, melynek kereteit a hivatalosan megszabott színi kerületek alkotják, máris egy eleme a fejlődésnek. Latabár — akinek a működését az alábbiakban részletesebben vizsgáljuk — felismeri ezt. Szerinte ez a művészi fejlődés útja is. Az utókort azonban az is érdekli, hogy mi az eszmei tartalma ennek a művészi fejlődésnek.

A magyar színészet a polgárosodással párhuzamosan alakult ki, azzal kölcsönhatásban. Hagyományos műsorkészletének java ezt az ideológiát képviseli. Látni kell azonban, hogyan fejleszti tovább a repertoárt, és azt is, hogyan szolgálja a Molnár György által megfogalmazott programot.

A társulat Szegedről érkezett. 1851. október 1-től 1852. április 3-ig tartott az első győri évad. Innen Pécsre ment, majd a fürdőidényt Balatonfüreden játszotta végig. Az 1852—53-i győri tél után Pécsett, Kaposváron és Balatonfüreden szerepelt. Harmadik győri idényük után 1854 tavaszán visszamentek Szegedre. Az elképzelés jól látható ebből: csaknem egy teljes félév Győrött, aránylag hosszabb állomáshely Balatonfüred, mellé még két-három rövidebb, de mindig ugyanazok, és aránylag rövid útvonalon. Vándorszínészet még, de annak egy fejlettebb formája. A társulat 1852. évi emlékkönyve ki is fejti, milyen gátlója a fejlődésnek a vándorlás: „...Ehhez járul még a vidéki színészetre nézve egy más, isten tudja mikor leküzdhető akadály: a vándorlás. Ez az, ami anyagilag is, szellemileg is gyöngíti s erőtleníti a most is csak beteges gyer83