Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Morvay Gyula: A negyvennegyedik falu (elbeszélés)
szalonba, ahol rendbe hozták a képét, amint ő mondta. „Mire jó ez?”, kérdeztem. „Neked akarok tetszeni!”, ezt felelte. Engemet meg mardosott a pront. hogy hátha nem is nekem akar tetszeni, de hallgattam. Egyszer csak benyit Bodonné. Bodon Zsuzsa néne. Köszön, az ajtó mellé állítja batyuját. Lúd néz ki belőle. Gágog, krákog. „Hát ez?”, kérdi a kozmetikusnő. „Kiskezelés lesz. kedves”, mondja Bodonné. Csak néztem. „Majd megcsinál érte, lelkem. Piro- sítót, rúzst adjon, a cékla nem tart sokáig, a sárgarépa se. Igen, lakodalom lesz nálunk, és azt akarom, hogy tartson rajtam a szép. Most kívülről, aztán belülről is szép akarok lenni. Más velág van mindenfelé, nekünk asszonyoknak is másoknak kell lennünk. Nem igaz? Az uram? Mit szólna az uram? Azt mondom neki, hogy — neked akarok tetszeni.” Azzal leült a székre és várt jó két órát. Aztán jó két óráig gyúrták-gyömöszölték az arcát, a nyakát, a bőrét, a haját, a kezét, a körmét. Ilyen az emberi élet. Utolsónak Deres Károly vette át a szót. Azt mondja: nem is gondoljátok, kivel találkoztam; a volt postamesterünkkel. Akkor postaügynök volt. Elég az hozzá, házat akart építeni, mert a felesége úgy ment hozzá, hogy hozzád megyek, ha nekem egy rendes házat építtetsz. Meguntam a süket, alacsony, pely- vásfalú, penészes szalmájú, gerendás vaksi parasztházban az életet. Magas, világos téglaház kell nekem; muskándlikkal, kerttel, parkettával, rézbútorral, tepsikkel, villannyal. Miért ne? Hát talán megint olyan putriban éljek? Nem. Akkor inkább össze se menjünk. Az ember a tenyérnyi itatósból kinyomkodta a tintát, a napon szárogatta. A tollhegyeket cérnával összekötözgette. A parasztok elszórták a gyufaszálakat, mialatt várakoztak, a postamester összeszedte, megtisztogatta, megfaricskálta, és eladta a cipésznek. Elég az hozzá, hogy meglett a ház. Ügy, ahogyan, de meglett. Nem 100 ezer forintért. El lehet mondani, hogy nem becstelenül. Nem másoktól zsebelte ki azt a 190 ezer forintot, hanemhát megkuporgatta. Mondjuk, embertelen dolog az ilyesmi, de 190 ezerért építeni is embertelen, amikor mondjuk hatszáz emberé az a pénz. „Miért mondasz 190 ezret?”, kérdezte Boér János. „Csak úgy. Ez a szám jött a számra.” „Az más.” — Emberek . . .! — Így kezdte Agócs. Felkelt a krumplis zsákról, az emberek elé lépett, de azok egyet fordultak, nyújtóztak, Bebők mondta: „Gyerünk, emberek, elmenjünk a dologba. Mindjárt jön a vontató, ennek a krumplinak még ma otthon kell lennie. Elmenjünk, emberek!” Ott maradt Agócs, mint a görbe krumpliszsák. Az emberek szétfreccsentek, integettek a traktornak, hogy ide, ide, komám, hadd hányjuk fel ezeket a zsákokat! Most már látta: a faluban felépített új háza össze fog roskadni, a városban nem tudja felépíteni másik házát, hiszen ezt a vedlettet senki se veszi meg. Minden százas bankjegy olyan volt, mint az alvadt vér. Szemének halálos színűek voltak a ropogós pénzek. És milyen sok csomó volt akkor! Erős barna papiros volt a kötegeken. Súlyosan, nehezen nyomták a sublótfiókot a ruhák alatt. Mintha az erdő fái elszaladtak volna egy szál fától, ott állt egy szál faként, mialatt az erdő elzúgott előle. Villámvertnek érezte magát. Nincs isten, nincs ember, aki itt segíthetne, aki itt kiigazodhatna. A postamester háza is 190 ezer pénzbe került. . . Hiszen ért a szóból, nem gyerek. Feje már nem, talán csak a lába mondta: menjünk a faluba, Fügedi Mózes megint — harmadszor — összeparancsolta az embereket a negyvennegyedik faluban. Nem látta a házakat, nem hallotta az embereket. Fügedi Mózes megint 63
