Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Morvay Gyula: A negyvennegyedik falu (elbeszélés)

Két hét múlva Agócs telefonálás nélkül, magában, majdnem bújva ment falujába. Meleg volt, kis szél kutatgatott a fák csergő ágai között. A krumpliföldön megrakott zsákok mellett ebédeltek az emberek. Éppen állt a szó, mikor Agócs odament, köszönt, kezelt az emberekkel. Visszaadták a kézfogást, azzal mintha ott se lett volna — elfelejtették őt. Kint a szemével, bent a szívével látta és érezte ezt.

— Múltkoriban öreg tanítónk beszélgetett nálunk. Azt kérdi tőlem, hányadika van? Mondom neki. „Emlékszem erre a napra. Rossz rá emlékeznem, mondta. Maguk el voltak foglalva, és talán nem volt az eszükbe, de én mindenre emlékszek. Az olaszok az abesszineket pusztították. No és annyira volt a dolog, hogy kellett a finom érc. Ügy csendben, persze, be kellett küldeni a monstranciákat, mi meg aztán „hozzájárultunk” az új, acél monstrancia megvételéhez. Tehát arany és acél.” — Elmondta, hogyan adták a filléreket, pengőket arany helyett — az kellett — acélra. Boér János mondta ezt a krumpliföldön. A szót tovább kellett vinni, mivel „hujja” volt, ősz csurgóit a földekre és az emberekre, valamint a fákra, amelyeknek lombjában már a föld felé peregtek, herebódáztak az első aranypénzek, az első sárga levelek.

— Csébi Jánostól hallottam — mondta Kara Gergő —, hogy vele meg az történt, hogy éjjel utazott külföldre rokoni látogatóba. A vámtiszt éjfél után beszólt a fülkébe, jó estét, kérem az útleveleket kezelésre. Mindenki odaadta. Akkor látja kislámpája fényénél, hogy a felesége útlevelét kell lepecsételnie Az asszony a sötét sarokban kabáttal takarta el a fejét. Dehogy tudta, dehogy látta, ki a vámtiszt; azt hitte, hogy az ura másfelé van szolgálatban. Férje lepecsételte az útlevelet, meg azét az emberét is, akivel a felesége nyaralni ment. Mindenki azt mondta a vonatfülkében, hogy fülledt ez az éjszaka. Meg lehet fulladni, olyan feszült, nyomott a levegő és a hangulat, mivel a vámtiszt arca a lámpa sápadt fényénél is halotthalványabb volt. Akkor kezdődött el egy tragédia. Ezt hallottam — mondta Kara Gergő.

Bebők Pál folytatta. Hogy volt egy falu, volt abban a faluban egy roskadt- lábú, roggyant kos. Agyonetették azt az állatot, patyolgatták, fürdették, babusgatták. Minden másnap más udvarba vezették, azzal elmentek a hivatalba, hogy egy birkát, vén kost szeretnének levágni. Mi a baja, kérdezték? — Vén. Roggyant a hátulsó lába. Vak is. Még utóbb elevenen felfordul. Vén, mint az országút.” „Vágják le!” A harmadik szomszédba vezették a vén kost. Kihívták az orvost, a tanácsot: nézze meg, micsodás egy vén szentség ez a dög. Vánszorogni se bír. „Biz ez felfordul, jobb, ha levágják” — mondta az orvos. Levágták a jót. Nagyokat nevetett, nagyokat hallgatott a falu. És csak húzták, vitték, cipelték a kost. Egyik udvarból a másikba. A göthös állat helyett mindig jót vágtak, mindig jót derültek az emberek, dehát ilyen az élet. Az állatorvos gyanút fogott. „Ésszel-mésszel meszelik a falat”, gondolta, megjelölte az állatot, és rájött a turpisságra, de maga is nevetett. A legutolsó helyen aztán azt a vénséges dögöt kellett gazdájának levágnia. Ilyen az élet.

Agócs Pál hallgatta a szavakat. Nem szólt, hozzá se szóltak. Mintha ott se lett volna. Ha itt vagy, hát itt lehetsz — mintha ezt gondolták volna magukban az emberek. Tovább pezsgett a szó, nem lehetett megállítani, az emberekből kikívánkozott az élet elmondása.

Holló József előre elnevette mondandóját. „Hát hogyne, mikor feleségemmel bementünk a városba. Egyszer csak fogja magát, hogy felszalad — ide. Hová?, kérdezem tőle, de csak azt mondja — ide. Felmentem vele a kozmetikai

62