Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Morvay Gyula: A negyvennegyedik falu (elbeszélés)
doztak, erjedeztek. A falu legszélén felvillant az első villanyfény. Az ég beborult, messze fekete felhők nehezültek az égen. De villanyfény volt a sötétben. Fügedi Mózes pipaszárát rágta a szájában, felhuzigálta a vállát, nem, hát nem jöttek össze az emberek. Igen, hirdette, mondta, a hangosba is beolvastatta, hogy embörök, műk aztán föl, oda, ahová Agócs Pálunk lesz, hogy szót szóljon veletök, de hiába. — Látom, rendes munkát csináltok. Söpörtök is, tisztogattok is. Nincs itt sok hiba. Valami meg mindenhol akad. Nem kell az embereket mindig nógatni. Tudják azok a munkatevést. Ezeket akartam volna szemükbe mondani, de egy sincs itt. És hogyanhogy egy sincs itt? Egy lélek, kevés, annyi sincs. Talán nem vártak? — Mózes, nem tudod, mi baja Dömény Andrásnak, Karsa Péternek? Mondjuk, mármint velem. Mind a ketten mordak voltak. Rossz szót se kaptak tőlem, soha, de soha, hát ezért kérdezem, mi bajuk van velem Fügedi amilyen magasra csak lehetett, feltolta vállacsontját. Kétszer is közbe akart szólni, de magában legyintett: csak hadd adjon ki magából mindent ez az ember. Harmadszorra közbeszólt. Vigyázott a szókra: pipaszárával együtt azokat is megrágta. — Minden bizonnyal ezek szerint nem vártak. Dömény, meg Karsa — mordak voltak? Nagyon meglehet, nagyon meglehet. Az emberekben van valami. De csak akkor, ha beléjük eresztik azt a valamit. — Nono. — Hát bizony — nono. — Elugrok haza, a feleségemhez; addig szedd össze a jó népet. Negyven- három faluban voltam, negyvennegyediknek hagytam falumat, taláncsak nem vallók szégyent, hogy egy lélek se kíváncsi rám? Ügy szólj be hozzájuk, hogy a „hivatalos” Agócs jött. Nem parancsolom őket magam elé, ámbár megtehetném, tehát akkor — elvárom, hogy . . . Elvárom őkét. Felesége sokáig törülgette kezét vászonkötényébe. Kétszer is azt hajtogatta: „Meddig lesz ez így, hogy egy héten egyszer, két hétben egyszer vetődsz haza. Kimentéi a faluból, most hol vagy otthon? Ott, vagy itt?” „Így hozta a sors. De hiszen azért hazanézek; most is itt vagyok.” „Hazanézel, de nem vagy itthon. Csak hazanézel, azután másfelé nézel. Magam is összezavarodtam. Pedig kellenél itthon. A mennyek országának se kapok embert a házat bepucolni. Senki se jön. Nem is ígérik, hogy mikor jönnének.” „Nem is ígérik?” „Egy szóval se. Akiért küldök, el se jön; aki meg nagynehezen eljön, hallgat, néz, aztán megy. Bodon meg csendesen odamondta.” „Mit?” ..Hogy honnan volt 190 ezer forintja az uramnak. Mármint neked.” „Forintra 190 ezer?” „Fillérre mondta.” „Hm.” „Nehezen jöhetek haza; a városban kell élnem. Talán el is kell adni a házat, és ott kell újat építeni.” „Elég baj ez”, mondta csendesen az asszony, és kiment, hogy vet az állatoknak. Nyugtalanul tapogott Fügedi Mózes a teremben. Agócs várta, hogy valamiről szól, de Mózes csak tekingetett az ablakra, az ajtóra, de senki se jött. Agócs kínjában a krepp-papír szalagokat nézte, a légypiszkos villanykörtét. „Azóta ez, az megfakult”, gondolta. — Mostand akkor én leoltom a lámpát. — Miért oltanád le? — Miért ne oltanám le, amikor le kell oltanom. Hiszen nincs kinek világítson. Mozduljunk kifelé! Tompa kattintással lecsavarta a lámpát. * 61
